Dühöng a politikai korrektség az amerikai egyetemeken

2015. november 14. - Danube Institute

yale.jpg

Újra egyetemi aktivisták ámokfutása tartja lázban az amerikai médiát. Idén Halloweenkor a Yale-en alakult ki nézeteltérés egy tanár házaspár és a diákok között, hogy vajon az egyetem megmondhatja-e, milyen a helyes jelmez. Az eset bejárta a médiát, és újra előkerült a vita az egyetemisták túlérzékenységéről és annak szólásszabadságra gyakorolt hatásáról. Conor Friedersdorf az esetet elemzi a The Atlantic-ban megjelent cikkében.

Az amerikai campusokon eluralkodó politikai korrektségről már régóta komoly viták folynak a médiában. A folyamat lényege, hogy nagyrészt diákok, de tanárok is szép számmal megpróbálnak cenzúrázni vagy betiltani olyan dolgokat, amelyek esetleg sérthetik mások érzelmeit, meggyőződését, vagy csak egyszerűen felzaklatná őket.

A folyamatot sokan kritizálják, ugyanis az egyetem lényegét irtja ki, amelynek inkább szellemi csaták színhelyének kéne lennie, mintsem egy langymeleg buroknak. Az egyetemi aktivisták viszont mások érzékenységét próbálják megvédeni, amely egyszerűen illiberális ámokfutáshoz vezet.

Ezzel a folyamattal terjedt el a „trigger warning” és a „biztonságos tér” fogalma. Az előbbi nagyjából a „vigyázat, felkavaró tartalom” figyelmeztetésnek felel meg, de inkább arra figyelmeztet, hogy a szöveg ellenkező véleményt is tartalmazhat. A biztonságos tér pedig egy olyan közösséget jelent, ahol senkit nem kérdőjeleznek meg hitében, elveiben, és tisztelik az érzelmeit. Ez a két jelenség azonban gyakran cenzúrát jelent. A campusok aktivistái pedig egyre harciasabban próbálják „megvédeni” ezeket.

A Yale-en idén Halloweenkor tört ki a botrány. Az egyetem vezetése kiadott egy útmutatást arról, hogy a hallgatók milyen jelmezeket kerüljenek. A halloweeni jelmezeket ugyanis minden évben komoly viták övezik, annak kapcsán, hogy melyik számít rasszistának. Az elitegyetemen az indulatok akkor szabadultak el, amikor egy nevelőtanár, Erika Christakis egy emailt írt a hallgatóknak, amelyben ellenezte, hogy a vezetés betilt bizonyos jelmezeket. A házaspár a hallgatókkal együtt lakik az egyetem egyik kollégiumában, ahol a diákok tanulmányi és közösségi életét felügyelik.

Erika Christakis emailjében csupán arra kérte a hallgatókat, egy másik szemszögből is vizsgálják meg a problémát. Írása nehezen nevezhető provokatívnak. A hallgatók azonban annyira kiakadtak, hogy most a tanár házaspár eltávolítását követelik és nyilvánosan gyalázzák őket. Friedershofer elismeri, hogy bizonyos kisebbségeknek nagyon is nehéz lehet beilleszkedni az Ivy League egyetemein, amelyeket a keleti parti elit határoz meg, de ez mégsem legitimálja azt, amit a hallgatók tettek.

Christakis, mint óvodapedagógiával foglalkozó tanár először is a beöltözés felszabadító hatását emelte ki. Szerinte bátorítani, mintsem korlátozni kéne a képzeletet, ugyanis a beöltözés, a másnak tettetés játéka igenis fontos része a megismerésnek. Christakis úgy látja, hogy igenis van különbség egy egyedi karakter megálmodása és aközött, hogy kigúnyolunk, kihasználunk más kultúrákat. Emiatt ő nem kényszerítené rá másokra a saját Halloween-elképzeléseit, mivel szerinte ezeket nem igazán lehet megindokolni.

Az egyetemek azonban az évek során a cenzúra és a tiltás helyei lettek, folytatja. Szerinte ezek felülről és nem a diákoktól érkeztek. Ez azért alakulhatott ki, mert az emberek nem bíznak kellőképpen a diákokban, hogy azok képesek önkontrollt gyakorolni a társadalmi normákon keresztül; és arra sem képesek, hogy ignorálják azt, ami zavarja őket. Szerinte a diákoknak egymást közt kell megvitatni, hogy mi a sértő. Ugyanis a szólásszabadság és a sértések elviselése egy nyitott és szabad társadalom alapvető jellemzői.

 

Ennek az emailnek lett a következménye az a jelenet, amikor férjével, Nicholas Christakis-szal a teljesen kiborult hallgatók kiabálnak. A videó szerint a férfi nyugodtan próbál válaszolgatni a hallgatóknak, azonban jól látható, hogy lényegi kérdésekben nem értenek egyet. Christakis szerint a tisztelet az, ha őszinte párbeszédbe kezd a hallgatókkal és kifejti, mi a véleménye. A hallgatók szerint viszont az a tisztelet, ha elfogadja szubjektív érzelmeiket és bocsánatot kér. Miközben a diákok magukat tekintik áldozatnak és nem fogadják el, hogy valaki nem ért velük egyet, ők maguk fenyegetően viselkednek. A videóban egy diák meg is jegyzi: a tanár nem érdemli meg, hogy meghallgassák. Egy lány azt veti Nicholas Christakis szemére, hogy nem végzi el rendesen a munkáját, ugyanis az lenne a feladata, hogy kényelmes otthont teremtsen a diákoknak. Mikor Christakis közli, hogy ezzel nem ért egyet, a lány magából kikelve követeli a lemondását.

Friedersdorf úgy látja, hogy a diáklány szerint a szellemi hely és az otthon létrehozása ellent mond egymásnak. A college rendszer célja azonban pont az lenne, hogy a diákok szellemi otthonra találjanak a campusokon. Ezért az egyetemek komoly forrásokat fordítanak olyan hallgatókra, akik amúgy is a világ legkedvezményezettebbjei közt vannak.

Nikolas Christakis a diáklány kirohanására, akit társai amúgy kiegyensúlyozottnak jellemeztek, nyugodtan és visszafogottan válaszolt. Később Twitteren kérte az embereket, hogy ne ítéljenek meg senkit sem egy rövid videó alapján. Majd a diákokat további vitára invitálta otthonába.

Még szeptemberben egy hosszabb cikket közölt a The Atlantic „Az amerikai elme dédelgetése” címmel. Ebben Greg Lukianoff és Jonathan Haidt a „katasztrofizálás” jelenségéről ír. Ez a fogalom annyit tesz, hogy emberek túlreagálnak egy teljesen hétköznapi eseményt és azt rémálomszerű megpróbáltatásnak állítják be, amelyet egyszerűen képtelenség elviselni. Fridersforf szerint a Yale diákjai kiválóan bemutatják ezt a jelenséget. A Washington Post szerint néhány hallgató képtelen arra, hogy továbbra is a kollégiumban lakjon az események után. Ez ugyancsak visszatetsző, amikor a Silliman College egy biztonságos, fűtött épület, ahol két Steinway versenyzongora van, fedett kosárlabdapálya, számítógépes labor, táncterem, konditerem, mozi, filmvágó szoba, biliárdasztalok, művészeti galéria és négy zeneszoba. A diákok ezt a környezet képtelenek elviselni, amiért amúgy milliók az életüket is kockáztatnák, mert az egyik tanáruk egy olyan emailt írt, ami sérti az érzéseiket?

Egy hallgató szerint ez az email tönkretette az életüket, ugyanis több társa nem tud aludni, nem tud tanulni és enni sem eszik. Friedersdorf szerint azonban ha egy halloweeni jelmezekről szóló vita ennyire megviselte őket, vagy pszichológiai segítségre van szüksége a diákoknak, vagy teljesen rossz ismereteket szereztek arról, hogy minek kéne fájdalmat okoznia nekik.

Ahogy a diákok látták, a fájdalmuknak kellene eldönteni azt, hogy az a bizonyos email elfogadható vagy sem. Úgy érezték, hogy követelésük, miszerint Christakisék kérjenek bocsánatot, teljesen jogos, és az egyet nem értés egyenlő a tiszteletlenséggel. Friedersdorf szerint a hallgatók elgondolásai ellentétesek a toleranciával és a sokféleséggel. Úgy látja, hogy ez az esemény bizonyítja April Kelly-Woesner megállapítását, hogy a mostani diákok politikailag sokkal kevésbé toleránsak, mint a szüleik generációja.

A hallgatók egy nyílt levelet címeztek Erika Christakisnak. Ebben azzal vádolják, hogy infantilizálja őket, bagatellizálja problémáikat és degradálja a kirekesztett csoportokat a levelében használt gyerekpszichológiai párhuzamokkal. Jóllehet Christakis éppen arról ír: a hallgatók eléggé felnőttek, hogy saját maguk döntsenek arról, mi a helyes és mi a helytelen. A fő vádként a diákok azt írják, hogy Christakis egyenlőségjelet tesz a régi tradíciók és a káros sztereotípiák használata közt. Szerintük Christakis nem tud különbséget tenni a beöltözés és társadalmi csoportok félreértelmezése között. Miközben a tanárnő pont az ellenkezőjéről ír.

A hallgatók másik kritikája az volt, hogy Erika Christakis nem adott nekik semmilyen iránymutatást, hogyan kéne kérdőre vonniuk sértő jelmezt viselő társukat. Friedersdorf szerint ez azt jelenti, hogy olyan alapvető dologra képtelenek, mint az egyet nem értés egy társalgásban. A levél zárásában a hallgatók azt kérik, hogy a campuson ne kérdőjelezzék meg létezésüket. Friedersdorf úgy látja, a „katasztrofizálás” újabb példája, ha egy 18 éves fiatal sértő jelmeze megkérdőjelezheti valakinek is a létezését. Friedersdorf szerint az, hogy vannak rasszista jelenetek a campuson, még nem jogosítja fel a diákokat arra, amit tettek, és kötelesek bocsánatot kérni Christakiséktól. A diákaktivisták, azonban nem csak a házaspárt támadták le. Egy konferencián Greg Lukianoff, aki több szólásszabadságról szóló könyv szerzője, azt mondta, hogy elnézve az Erika Christakis emailjére adott reakciókat, az ember azt hinné, hogy valaki kiirtott egy indián falut. Ezt valaki kiposztolta Facebookra és a konferencia végén már tüntetők várták a résztvevőket „a népirtás nem vicc” táblával. Majd a távozókat leköpték, és azokat, akik valamelyik kisebbséghez tartoztak, árulónak nevezték.

Friedersdorf szerint, ha az aktivisták zavaros ideológiáját követjük, akkor le kell rombolni a „biztonságos tereket”, hogy megmentsük azokat.

Pál Benedek