Danube Institute Blog

Emberközelibbé teszi a világot a technológia?

2015. július 23. - Danube Institute

technologia.jpg

Életünk minden területére kiterjed az új technológiai forradalom hatása. De vajon emberközelibbé tehető-e az életünk és a világunk a technika által. Steve Hilton, David Cameron korábbi tanácsódója szerint igen. Kritikusa viszont szkeptikusabb álláspontot képvisel.

Még csak néhány hete kormányoznak a konzervatívok, de máris világosan látható, hogy az EU-népszavazás és a skót egyezség minden valószínűség szerint uralni fogja David Cameron hivatali idejének nagy részét − írja Eliza Filby a Standpoint magazinban.

Érdekes a szerző szerint, hogy Steve Hilton alig említi meg új könyvében ezt a két ügyet. Arról a Hiltonról beszélünk, aki Cameron előző vezető politikai tanácsadója volt; a farmert és pólót viselő emberről, aki felrázta és újraválaszthatóvá tette az egy ideig lesajnált Konzervatív Pártot, de a kormányzatban töltött két év után szedte a sátorfáját és Kaliforniába költözött. A pályája párhuzamos Alfred Shermanéval, aki Margaret Thatcher tanácsadójaként azt a feladatot kapta a '70-es években, hogy új arculatot szabjon a konzervativizmusnak, de akinek földtől elrugaszkodottabb, kreatív gondolkodás iránti hajlama nem illett a Downing Streetet uraló élethez, amit egyszer Walter Bagehot az „ügyek nagy Golf-áramlatához” („great gulf stream of affairs”) hasonlított − kezdi a Hilton könyve kapcsán megjelent írásában Eliza Filby, a Standpoint oldalán.

Az első kérdés, amit a More Human című könyv feltesz: miért írj kiáltványt, ha többé már nem vagy abban a helyzetben, hogy végrehajthasd? Hiltonnak nincs szándékában egyhamar visszatérni a Downing Streetre, részben a Whitehall makacs és maradi politikusaival kapcsolatos frusztráló tapasztalatai inspirálhatták könyvének megírásakor. Egyes témák − például a nagyüzemi gazdálkodás, állattartás − olykor annyira távol állnak a jelenlegi politikai kérdésektől, hogy az ember elgondolkozik az írás jelentőségét illetően. És mégis kétségtelen érv lehet Hilton könyve mellett, hogy felvázolja a következő évtized lehetséges kérdéseit. A More Human nem melegíti föl a régi bal- és jobboldal közötti vitákat, sokkal inkább a nagy üzlet és nagy kormányzat kontra bomlasztó kapitalizmus és decentralizáció vitát vizsgálja.

Ahhoz, hogy megfelelő orvosságot ajánlhass, először meg kell állapítanod a valódi problémát. Hilton számára ez a bürokrácia, ami szerinte a nagyvállalatokon és a kormányzaton belül is komoly akadályt képez. Bárki, akinek már be kellett telefonálnia egy energiaipari vállalathoz vagy be kellett lépnie egy munkaügyi központba, tudhatja, hogy milyen embertelen folyamatok lehetnek ezek: ez a 21. századi szolgáltatási kultúra névtelen és arctalan világa, ahol a számítógép mindig nemmel válaszol.

Hilton az egészségügyi és élelmiszeripartól a kormányzatig és egyenlőtlenségig terjedően számos fejezetben támadja a célkitűzések, az anyagi érdekek és profit kultúráját, amely véleménye szerint a személyre szabottság nélküli kórházi ellátáshoz, az egészségünket károsító nagyüzemi gazdálkodáshoz, egy olyan pénzügyi szolgáltató iparhoz vezetett, ami az emberektől − akiknek az életével hazardírozik − elkülönülten működik, és egy olyan vizsgáktól megszállott oktatási rendszerhez vezetett, amely megbuktatja a gyermekeinket. A szerző számos példát mutat be, hogy a társadalompolitika milyen módon idegeníti el azokat, akiknek segítenie kellene.

Steve Hilton nem az első, aki megfogalmazza ezeket az érveket: legalább a '70-es évek környéke óta így működnek a dolgok. Ugyanakkor újítást hoz a válaszával. Nem Szingapúrból, Svédországból és nem is a Harvardról merít ihletet, hanem a kaliforniai Stanford Egyetem tervezési központjából („d.school”). Hilton fő állítása, hogy a tervezési központ „humán központú” tervezését − amely az Apple-termékek és -szolgáltatások (vagy az Uberhez és Airbnb-hez hasonló szolgáltatások) megalkotása mögött is meghúzódik − a közpolitikát meghatározóknak és kivitelezőknek is alkalmazniuk kellene.

Hilton egyes állításai több kérdést hoznak föl, mint amennyi válasszal szolgálnának. Helyesen jegyzi meg ugyan, hogy az Egyesült Királyság rendelkezik az egyik leginkább centralizált bürokráciával a világon, és a lokalizmust jelöli meg kulcstényezőként a kormányzat „emberközelibbé” tételében; azonban kevés magyarázattal szolgál a finanszírozhatóságot, elszámoltathatóságot és értékelést illetően. Hilton álláspontja szerint a decentralizációt inkább felülről, mintsem alulról kellene kezdeményezni; ami már magában is problémás, hiszen a politikai osztálynak nincsen fényes múltja a hatalomról való lemondással összefüggésben. 1970 óta az egymást követő, etlérő színezetű kormányok többször meghirdették a decentralizációt, de ez gyakran csak a demokratikusan megválasztott helyi önkormányzatok hatalmának erodálódásához vezetett.

A More Human nem egy komoly vagy eredeti politikai filozófiai munka: Schumacher „ami kicsi, az gyönyörű” tézisén alapul. És különösebben nem is konzervatív, nem beszél a thatcherizmusról vagy a konzervatívok korábbi változásairól. Hilton felfedi, hogy a radikális változásra törekvő buzgósággal kapcsolatban több közös van benne Russell Branddel, mint Edmund Burke-kel. A stílusa pedig az üzletembereknek szóló reptéri kézikönyvekre emlékeztet: „Hogyan tegyük Britanniát emberközelibbé tíz egyszerű lépésben”.

Hilton létkérdéssé teszi, hogy a versenyszférának és a kormányzatnak közösen kellene dolgoznia a célok megvalósításán, ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a hagyományos értelemben vett szakszervezeteket, amelyekkel a munkások harcoltak ki magasabb minőségű előírásokat. Nem fogja vissza magát a bankárok bónuszainak és üzleti monopóliumainak támadásakor, különösen a politikusok fölött gyakorolt befolyásukkal kapcsolatban fogalmaz élesen. A Crowdpac alapítójaként ebben a kérdésben érdekelt, hiszen a start-up célja a politikai rendszert befolyásoló vállalati adományozók ellensúlyozása.

A Hilton által bemutatott nagy elmélet nem részletezi kellően, hogyan képes a globalizáció és a lokalizmus harmóniában együttműködni. Optimista, ugyanakkor nem ismeri be, hogy a városi középosztály az egyetlen társadalmi osztály, amelyre elmélete illik. Azokra, akik kimerült Uber-taxisofőrökkel furikáztatják magukat és lengyel takarítókat bérelnek minimálbérért, de helyben termesztett biozöldségeket és fair-trade kávét vesznek. Az író szegénységgel és egyenlőtlenséggel kapcsolatos aggodalmáról megjegyezhető, hogy a szegényeket sajnálatra méltó alanyokként festi le ahelyett, hogy a saját emancipációjukra képes egyénekként pozicionálná őket. Annak ellenére, hogy a könyv nyilvánvalóan nemzetközi példákból is merít, a látóköre meglehetősen szűk. Nagyon kevés szó esik geopolitikáról vagy a „globális versenyről” és arról, hogy fognak ezek a fejlett gazdaságú országokra, például az Egyesült Királyságra hatni az „emberközelibbé” válás útján.

Gyakran lehet hallani, hogy a vállalkozók korát éljük, amelyben a vállalkozók (különösen a technológiai világban dolgozók) olyan teret kapnak és olyan hatalommal rendelkeznek, mint a 18. századi filozófusok a maguk korában. Hiltont nyilvánvalóan lenyűgözi a szétszakadás témája és a találékonyság kultúrája. A humánpolitikai központú tervezésre vonatkozó javaslatainak nagy része valójában az állampolgárok okostelefonokhoz való hozzáférésétől függ. Hilton a 20. századi Amerika standardizált és személytelenített tömegtermékétől, a fordi értelemben vett kapitalizmustól szögesen eltérő modern formájú kapitalizmus mellett teszi le a voksát. Kaliforniai gyökereinek is köszönhetően sokan helyesen „hippi kapitalizmusnak” nevezik az új Henry Ford, Steve Jobs nevével fémjelzett jelenséget. Ez a mozgalom kiemelkedően individualista vagy nárcisztikus, de magabiztosan hirdeti a közjó érdekében felhasználható, a kapitalizmusban és technológiában rejlő potenciált. A „hippi kapitalizmus” nyilvánvalóan az Egyesült Királyságban is létezik, leginkább a shoreditch-i Tech City-ben, ahova az Európa minden pontjából összecsődült Mark Zuckerberg wannabe-k azzal az optimista hittel felvértezve érkeznek, hogy egy kattintással bármi lehetséges.

Hilton könyve bizonyítékként szolgál a Szilícium-völgy életünk minden aspektusát érintő növekvő hatására. A politikusok megpróbálnak felzárkózni ehhez a régóta tartó fejlődéshez. Ez különösen a milleniumi generációval kapcsolatban nyilvánvaló, akik jobban kötődnek a mobiltarifájukhoz, mint bármely politikai párthoz, és nem tudják megfejteni, hogy miért kell még mindig szavazófülkén keresztül szavazniuk a facebookos szavazás helyett.

A szerző a könyvében talán csak előrejelzi a politikai vita lehetséges kimeneteleit. A könyv elemzésének zárásaként Eliza Filby ugyanakkor megjegyzi, van abban valami mélységesen paradox, hogy a technikában rejlő potenciáltól reméljük a világ „emberközelibbé” alakítását.

Szabó György

süti beállítások módosítása