Reménytelen a bevándorlók asszimilációja?

2015. március 26. - Danube Institute

migracio1.jpg

Reménytelen a bevándorlók asszimilációja Európában és az Egyesült Államokban? − teszi fel a kérdést Peter Berger a The American Interestben. Szerinte talán nem is olyan rosszak a kilátások, mint hinnénk.

A demográfiai előrejelzések szerint 2050-re az Egyesült Államokban és Európában a jelenlegi kisebbségek számaránya jelentősen megnő. Ez egy sor kérdést vet föl: képesek ezek a társadalmak kisebbségeik asszimilációjára vagy ez egy lehetetlen küldetés? Képesek vagyunk a demokrácia által megfelelő kompromisszumok elérésére a különböző kultúrák és értékek közötti konfrontáció enyhítése, elkerülése céljából? Ezekre a kérdésekre igyekszik megtalálni a választ Peter Berger a The American Interest hasábjain.

A szerző a cikkét egy a The Economist magazinban megjelent történettel kezdi, mely szerint 2050-re a britek egyharmada színes bőrű lesz. Peter Bergernek szabad asszociáció útján Richard Rodriguez neve ugrott be a témával kapcsolatban, és ez néhány érdekes megállapításhoz vezet.

Richard Rodriguez 1944-ben Kaliforniában született, ahol jelenleg is él. A szülei mexikói bevándorlók voltak, 6 éves koráig kizárólag spanyolul beszélt. 1982-ben publikálta a „The Education of Richard Rodriguez” (Richard Rodriguez oktatása) című, széles körben ismert könyvét. Saját szavai szerint a könyv elmeséli, hogyan „vesztette el mexikói lelkét” és vált amerikaivá. A mexikói-amerikai kulturális szeparatizmusról szóló értekezések egyik kedvenc motívuma a lélek állítólagos elvesztése. Rodriguez egyáltalán nem így közelíti meg a témát. Pozitív az amerikanizációjával kapcsolatban, amely lehetővé tette számára, hogy két különböző, sajátos világban is otthon érezhesse magát. Ez nagyon erősen megmutatkozik a kétnyelvű oktatással való szembenállásában. Úgy érezte, hogy az iskola és család közötti megkülönböztetés egy „külső” (amerikai) és egy „belső” (mexikói) nyelv meglétét eredményezte. Természetesen az amerikai nyelvnek nagyon erős hatása van, de ettől még a mexikói nyelv nem tűnik el. A két nyelv kölcsönhatásba lép egymással és ezt nem csak az úgynevezett „Spanglish” („spanyolangol”) dialektusban lehet felfedezni.

A könyvében használt „the browning of America” („Amerika bebarnulása”) kifejezés elfogadható előrejelzésnek bizonyul ennyi idő távlatából. A „mestizo nation” („mesztic nemzet”) kifejezést szintén előszeretettel használta, Amerika jövőjét ábrázolandó. A meszticek a spanyolok és indiánok leszármazottai, az úgynevezett „the brown ones” („barnák”), akik ma a mexikói nemzet többségét alkotják.

Rodriguez az amerikai helyzetről írt, amely jelentősen különbözik a brit körülményektől. Az Egyesült Királyságba érkező bevándorlók leginkább feketék és dél-ázsiaiak, a legtöbbjük muszlim vallású. Ennek ellenére érdekes hasonlóságok mutatkoznak a demográfiai előrejelzések terén a jövőt illetően. Az Egyesült Államokban 2050-re a népszámlálási előrejelzések szerint, 53%-ra zsugorodik a fehérek aránya.

Peter Berger szerint az ebből fakadó politikai következtetések is hasonlóak a két országban, a brit konzervatívok és az amerikai republikánusok is el szeretnék kerülni, hogy az „angry whites” („dühös fehérek”) pártjává váljanak. A kisebbségek (különösen a muszlimuk) nagyobb termékenységük következtében létszámukat tekintve gyorsabban növekednek, míg a fehér lakosság elöregedőben van. Az EU-ban országról-országra változnak a demográfiai előrejelzések, a muszlimok számát illetően is, de a helyi fehér bőrű lakosság száma a legtöbb országban csökken. Európai populista pártok ellenségesebben viszonyulnak a török muszlimokhoz, mint a keresztény moldávokhoz. Azonban a cikk szerzőjének véleménye szerint komoly hiba lenne minden ehhez hasonló félelmet egy nagy „rasszizmus" vagy „idegengyűlölet" címszavakkal fémjelzett dobozba dobni. Néhány, bevándorlással szembeni félelem nem tekinthető irracionálisnak, gondoljunk csak arra a vad antiszemitizmusra, amely bizonyos francia vagy német muszlim körökben fellelhető; illetve gondoljunk a radikális fiatalokra ezekből az országokból, akik önkéntesen utaznak Szíriába és szadista gyilkosokká vagy dzsihádista harcosok rabszolga menyasszonyaivá válnak.

Mik az esélyei annak, hogy a nyugati társadalmak integrálni tudják a kisebbségeket? − kérdezi Peter Berger. Az Egyesült Államokban jobbak a kilátások mint Európában, azonban ott is létezik pozitív forgatókönyv. Sok múlik a radikális iszlamizmus barbár támadásának katonai megfékezésén. A szerzőnek nem áll szándékában erről spekulálni, de emlékezteti olvasóit néhány európai eseményre:

Valamikor az 1960-as években egy vicc keringett Németországban: A Bajorországban állomásozó amerikai hadsereg jó kapcsolatot szeretett volna kialakítani a helyi lakossággal, ennek érdekében sporteseményeket szerveztek, melyekben fiatal németek mérkőztek meg fiatal amerikai katonákkal. Az utóbbiak közül sokan feketék voltak. Rendszeresen legyőzték a németeket. Egy bajor odafordult a társához és azt mondta: „Csak várj, amíg a mi feketéink is felnőnek!”

Peter Berger egyik régi barátja Bécsben gyermekorvos, aki állami iskolákban dolgozott nyugdíjba vonulása előtt. Néhány évvel ezelőtt mesélte, hogy mennyire megdöbbent, amikor egy elsős osztályt meglátogatva azt tapasztalta, hogy a diákok mindegyike csak törökül beszélt. Őrá még a legkisebb etnikai vagy vallási előítélet sem jellemző, de a szerző meg tudja érteni a reakcióját. Természetesen ezek a gyerekek majd megtanulnak németül, de amint a jelenlegi események megmutatták, a nyelv elsajátítása nem vezet feltétlenül a befogadó ország kultúrájával és értékeivel való azonosuláshoz.

Ausztriánál maradva, a parlament nemrég fogadott el egy törvényt az iszlám helyzetével kapcsolatban. Ez kiterjeszti az eddig is élvezett jogosultságok körét és néhány új rendelkezést is tartalmaz. Vannak amit üdvözölnek a muszlimok, de vannak amit diszkriminatívnak tartanak. A mecsetek megkapják ugyanazt a közösségi státuszt, amiben a keresztény templomok és zsinagógák már eddig is részesültek, ezen kívül az állam növeli a muszlim intézményeknek szánt pénzügyi támogatások mértékét. Másrészt viszont a szertartásokat és a vallási órákat a muszlim iskolákban német nyelven kell megtartani, az imámoknak kötelező Ausztriában tanulniuk és pénzügyileg is csak innen finanszírozhatók. Egészen mostanáig sok imám külföldön tanult és később küldték őket Ausztriába, szintén külföldről felügyelte és fizette őket a török kormány iszlám ügyekért felelős osztálya. A szerző érdekesnek találja, hogy az új törvény annak a mintának a figyelembe vételével készült, hogy miként kezelték az iszlámot az Osztrák-Magyar Monarchia uralma alatti Boszniában 1878-tól 1918-ig − amikor is a kormány nagyon tiszteletteljes politikával közelítette meg az iszlám kérdést (muszlim intézményeket alapítottak, a Shari'a elemeit beleszőtték a közjogba...).

Svájcban nemrég egy népszavazás eredményeként megtiltották új minaretek építését, ezáltal a svájci állampolgárok kifejezték az akaratukat, hogy még milyen körülmények között érzik magukat otthonosan saját országukban. E körülmények közé nem illenek bele a magas minaretek, amint a békésen legelésző tehenek fölé tornyosulva az imára való felszólítással túlharsogják a tehenek nyakában csilingelő csengettyűket. Peter Berger több különböző megoldást is el tud képzelni, hogy a hagyományos svájci nosztalgia és a muszlim vallási szabadság is megférjenek egymás mellett: az egyik megoldási javaslat szerint szabályozni lehetne a minaretek megengedhető magasságát és az imára felszólító hang decibel-értékét. Véleménye szerint a demokrácia a kompromisszumra való hajlandóságtól függ.

A szerző szerint előbb-utóbb föl kell tennünk magunknak olyan kérdéseket, hogy „mi a nemzet?” és „mi a hazaszeretet?”. Ahogy egy 19. századi bölcs ember megfogalmazta, a nemzet egy nyelv, egy hadsereggel. Ez véleménye szerint nem teljesen pontos: egy nemzetnek lehet több nyelve is (mint Svájc esetében), illetve nem feltétlenül van hadserege (mint Palesztina esetében). Ami empirikusan is elfogadható számára, az az, hogy a nemzet egy meglehetősen modern szintézise egy valós vagy képzelt kultúrával rendelkező politikai rendszernek. Amióta a patriotizmus és a nacionalizmus a nácizmus által hitelét vesztette, néhányan a német baloldal szereplői közül azzal érveltek, hogy a nemzet helyett a demokratikus alkotmánynak kellene a politikai hűség fókuszában lennie. Ez sem teljesen pontos: elfogadható a Francia Köztársaság vagy az Egyesült Államok esetében, de a politikai rendszer ezekben az országokban is összefonódik sokkal evilágibb érzésekkel is. Peter Berger szerint valószínű, hogy a két világháborúban harcoló francia katonák inkább a bagett illatával és a francia gyermekek énekének gondolatával kísérve küzdöttek, és nem a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai éltették szívüket.

A szerző azzal zárja gondolatait, hogy a hazaszeretet, politikai rendszer és kultúra ilyen jellegű megközelítése azt sugallják, hogy a Richard Rodriguez-féle „mesztic nemzet” fogalom megfelelő hasonlat lehet a sikeres, sokszínű demokráciákhoz, több országban is.

Szabó György