A liberálisok és a félreértett tolerancia

2015. március 24. - Danube Institute

tolerancia.jpg

A tolerancia mai liberális értelmezéséről tárja elénk a dilemmát Jeremy Neill március elején megjelent cikke a The Witherspoon Institute Public Discourse oldalán: vajon elég-e, ha csendben megtűrjük egymást, vagy létezik egy ennél szabadabb és gyümölcsözőbb út is?

A mai liberális gondolkodók hajlamosak félreértelmezni a tolerancia fogalmát. Ők egy lecsupaszított, leegyszerűsített elméletről beszélnek, ami néhol megpróbál ragaszkodni a gyökereihez, míg máshol azon küzd, hogy levethesse azokat. Szerintük a másikat tolerálni annyit jelent, mint hagyni, hogy olyan életet éljen, amilyet szeretne − addig a pontig, ameddig nem okoz ezzel másoknak kárt. A modern társadalmak összetétele, az emberek, akik együtt élnek egy épületben, egy emeleten, de nem ismerik egymást; vagy a szomszédok, akik csak látásból tudják, ki lakik mellettük, rásegít erre az elméletre, ami a békés együttélést próbálná reklámozni. Ha visszanyúlunk John Rawls gondolataihoz, látható, hogy ő még egy ennél bonyolultabb képpel dolgozott.

Rawls azt mondja, a tolerancia nem csupán egymás élete felett való szemhunyás, sokkal inkább egymás elfogadása és segítése. Egyfajta emberi kapcsolat épül ki az ő modelljében a tolerált és a toleráns között, amivel találkozhatunk a klasszikus elméletben is.

Többek között John Locke is alkotott elméleteket a témában, és mint sokan az ő korában, keresztény hozzáállással próbálta megközelíteni a kérdést. Ezek a gondolkodók egy kettős mérce rendszerre építették az elméleteiket. Úgy gondolták, a hit nem lehet erőszak kérdése, nem tudja senki ráerőltetni másokra a felsőbbrendűben való hitet − ezért szükséges egy olyan emberi sztenderd, ha úgy tetszik, egy emberi normagyűjtemény, amit mindenkinek kötelező megtartani ezzel elősegítve a békés egymás mellett élést. Míg azok, akik hisznek új szintekre emelhetik a toleranciát, ahol már nem csak egy elviselésről beszélhetünk; hanem arról, hogy a toleráltak megélhetik a saját hitüket anélkül, hogy bárki kinézné őket, sőt továbbmenve, mások is segítik őket, hogy megélhessék a hitüket. A korai modern teológusok (köztük Kálvin is) hittek abban, hogy ez a kettős rendszer majd segít megvédeni az embereket a különböző atrocitásoktól, egyúttal majd segíti is őket lelki fejlődésükben.

Locke már egy kicsit más szemszögből próbál közelíteni a témához. Számára is mérvadó egy abszolút igazság léte a keresztény Istenben, ugyanakkor már nem ért egyet azzal, hogy emberek képesek lennének ezt az igazságot magukban értelmezni. Nem hisz abban, amit az elődei állítanak, hogy az ember képes fejlődni és megtalálni a helyes utat egymagában. Az ő modelljére egy védőburokként tekinthetünk, ami beengedi a különböző tanításokat, hogy az egyén megkereshesse a számára legmegfelelőbbet és azt gyakorolhassa is; de nem hagyja, hogy az ő (a gondolkodó) igazsága befolyásolja a mások által annak tartott tételeket. Egyetért viszont azzal, hogy a tolerancia segít az emberek együttélésében, közös munkára ösztönözheti őket. Locke-nál már megfigyelhető, hogy míg a korábbi gondolkodók egyfajta útként gondoltak a toleranciára egy magasztosabb cél elérése érdekében, addig ő lehozza az emberi szintre a kérdést, és azt mondja, elsősorban a közösségek tagjainak fontos a fejlődés és az együttélés miatt a másik elfogadása, megértése és segítése.

Az igazság keresése vagy a béke fenntartása? A liberális tolerancia elmélet két területre osztja az életet: magánélet és közösségi élet. Hasonlóan a klasszikus gondolatokhoz, itt is megjelenik a kettősség; ugyanakkor ez még nem ok arra, hogy a modern felfogásra is olyan részletgazdag és élettel teli gondolatmenetként tekintsünk, mint a keresztény gyökereken alapuló nagy testvérre. A liberális hozzáállás földhözragadt és praktikus eszméket hirdet, míg a klasszikusok az egymás közötti jóra törekedtek: arra, hogy mindenki megtalálhassa a számára tökéletes életet, egymást segítve az úton.

Béres Bence