A lengyel lecke: kommunizmus, Szolidaritás, vadkapitalizmus

2014. december 30. - Danube Institute

walesa.jpg

„Mit gondolt, mikor azt hallotta, hogy Lech Wałęsa a következő szavakkal bíztatja Mitt Romney-t: »Szerezze meg a sikerét, legyen sikeres«? Bizalmat ébresztett a Szolidaritás mozgalom öröksége iránt? Azonosítja-e még Wałęsa-t a mozgalommal? Mennyit tud valójában Wałęsaról? Tudja mi történt valójában a Szolidaritással?” Ezekkel a kérdésekkel nyitja Artur Rosman az Ethika Politika online felületén megjelent cikkét.

Artur Rosman az Ethika Politika honlapján megjelent cikkében Gerald Beyert idézi, aki szerint a Szolidaritás mozgalom a katolikus társadalmi tanítás legsikeresebb megtestesülése. Ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy a tőkével szemben a közösségben létező egyén elsőbbségét emelte ki és egy olyan opciót vett komolyan, amely végre a szegényebb rétegeknek kívánt kedvezni. Józef Tischner úgy foglalta össze a mozgalom lényegét, mint egy tudatos szándékot mások terhének cipelésére. Ez például abban testesült meg, hogy a mozgalom első vezetője, Wałęsa megtagadta a sztrájk felfüggesztését a gdański Lenin Hajógyárban a többi munkással való szolidaritás fenntartása érdekében. Ez akkor őrült dolognak tűnt, de működött. Fenntartani azonban nem sikerült. Ma a bevételi különbségekből származó egyenlőtlenségek következtében kialakult új rend ugyanazt az „oszd meg és uralkodj” logikát használja fel, mint a lengyel kommunizmus. És ennek az új rendnek megteremtői ugyanazok az emberek, akik a Szolidaritás mögött álltak.

Az 1990-es évek elején az egész kormány, Wałęsa elnökkel az élen arra a következtetésre jutott, hogy csak a liberális kapitalizmus mentheti meg Lengyelországot. Kinevették ellenfeleiket, főként a katolikus perszonalistákat, akik szerintük nem értették meg, hogyan működik egy virágzó gazdaság. A rendszer átalakítása érdekében súlyos megszorító intézkedéseket hoztak, amelyeket „sokkterápiaként” emlegettek. Egy egész generációt hagytak egyedül, kitéve a vad kapitalizmusnak, megfelelő szociális háló nélkül. Rosman szerint pontosan a Szolidaritás ellentéte valósult meg.

A szerző szerint Lengyelország újabb példája annak, hogy a pénz végső soron sohasem a megfelelő rétegekhez kerül, bármennyire is így szerették volna a Szolidaritás korábbi oszlopos tagjai. Ismét Gerald Beyert idézi, aki szerint a „sokkterápia” a társadalom leggyengébb tagjait érintette a legsúlyosabban, a nőket, a gyerekeket és a gazdákat. Beyer szerint a Szolidaritás egy „be nem fejezett forradalom”, amelynek megújulásra van szüksége, ami lehet, hogy nem is Lengyelországban fog bekövetkezni.

A lengyel példa azt mutatja, hogy a katolikus társadalmi tanítás széles körben megvalósulhat, már csak az a kérdés, hogy miként tartható fenn hosszú távon.

Rosman cikkét újabb kérdésekkel zárja: megvan-e a katolikusoknak és a jó szándékú embereknek minden eszköze arra, hogy újra próbálkozzanak, vagy csupán az „oszd meg és uralkodj” elv variációi állnak rendelkezéseinkre? A gazdagoknak kedvező osztályharc az egyetlen politika, amit ismerünk?

Rózsa Kitti