Őrült intelligencia: a szekularista válasz az iszlámra

2014. december 08. - Danube Institute

szekularizmus.jpg

„A tébolyodott ember nem az, aki elveszítette eszét, sőt ellenkezőleg, ő az az ember, aki mindent elvesztett, csupán az eszét nem.”  Ezzel a Chesterton-idézettel magyarázza George W. Rutler tiszteletes a Crisis Magazine-nak írt cikkében, hogy miért nehéz manapság szerinte különbséget tenni az egyetemi karok és az elmegyógyintézetek között. Véleménye szerint korunk kulturális elitje a jelenkori társadalom azon első generációja közé tartozik, akiket rosszul iskoláztak, ezzel azonban egyikük sincs tisztában.

George W. Rutler tiszteletes írása október 27-én jelent meg a Crisis Magazine-ban. Nem tagadja korunk kulturális elitjének intelligenciáját, de véleménye szerint éleselméjűségüket korlátozza a történelem ignorálása. Szerinte a mai „közéleti gondolkodók” azok a gyakorlati ateisták, akiket udvariasan szekularistának nevezünk. Ez nem vallásnélküliséget jelent: ők a politika és a vagyon vallását alapították meg, minden más olyan vallás elutasítása mellett, amely más értékek mellett áll ki. Ez eltorzítja a szekularizmus lényegét, és a hitetlenségből teremt vallást.  
Decius római császár keresztényüldözéseire emlékeztetik a szerzőt a kereszténységet érő kortárs politikai, illetve morális támadások. Az incidensekről a szekularizált média azonban vonakodik tudósítani, sőt a − formális protokollon túlmenően − még elítélni sem hajlandó a kivégzéseket, a keresztény közösségek kiirtását és a közel-keleti templomrombolásokat. Ez a retorikai bénultság a judeo-keresztény civilizáció és a hozzá kapcsolódó morális elvárások elítéléséből fakad.

Rutler szerint a szekularista filozófia alapja az „ellenségem ellensége a barátom” stratégia, amely jellemző azokra, akik empirikusan kiemelkedő képességekkel rendelkeznek, azonban morálisan „tompák”. Ez − „a rettegett szót használva” − hipokrízis, képmutatás, amely az elmegyógyintézet logikája, ahol a nagyon okos emberek a legőrültebbek. 

Az európai gondolkodók közül sokan támogatták a nácikat, egészen az 1935-ös nürnbergi törvények kiadásáig, mivel a bolsevizmus és az általa képviselt társadalmi rekonstrukció kontrasztjaként tűntek fel. Ez fordítva is igaz: sok nyugati demokrata tekintett úgy a sztálinizmusra, mint a nácizmus ellenszerére, pedig az általuk elszabadított „bacilus” közel került a világ elpusztításához. Most ugyanígy járnak el, amikor az iszlamista csoportok atrocitásait próbálják jelentéktelen eseményekként feltüntetni, olyan konfliktusként, amelynek nincs köze a valláshoz. Azokra a szekularistákra, akik a jót, illetve a rosszat puszta elvont fogalmakként értelmezik, és nem ismerik fel annak a lehetőségét, hogy a szentek gyűlöletének a valóságban is meg lesz a következménye, valamint ignorálják a 20. századi ateista rendszerek vérontásait, jól alkalmazható az őrültség definíciója: „ugyanazon hibák sorozatos elkövetése, mindig más eredményre várva”.

A szerző szerint a szekularisták „keresztes hadjárata” a vallás ellen nem érti meg a világot és annak történelmét, számukra a prófécia az egyetlen eretnekség, és vele szemben csak az erőltetett leválasztást tudják fegyverként alkalmazni. A közömbösség azonban a bátortalanok fanatizmusa. A háborúk nem kerülhetőek el, amíg nem ismerik fel, hogy a vallásos küzdelmek igenis jelentőségteljesek, és hogy értelmetlen a kompromisszumkeresés a másik féllel a „jó” meghatározásának kérdésében. Többféle háború létezik, és csak körültekintéssel türtőztethető a harciasság, illetve a pacifizmus. A szerző James Russell Lowell-t idézi: „A kompromisszum jó esernyő lehet, de rossz tető; időlegesen akár hasznos is lehet, sőt, bölcs a pártpolitikában; de majdnem teljes bizonyossággal  állítható, hogy esztelen  a nemzetközi kapcsolatok alakításában”.

Rutler szerint ha néhány engedetlen presbiteriánus indított volna támadást a World Trade Center és a Pentagon ellen, a szekularista kutatók már régóta Kálvin Institutiójában keresnék az effajta mizantrópia gyökereit. Ehelyett, a jelen körülmények között, amikor az ellenségük ellenségét kéne felelősségre vonni, inkább tagadásba süllyednek.  Rutler szerint a másokért szenvedő Krisztus igazságának megtagadása a megváltás lényegének elutasítása is. Végszóként Szent Pált idézi: „Hiszen – mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom – sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei.” (Fil. 3,18)

Rózsa Kitti