Populizmus és demokrácia – ki is az a nép?

2018. április 20. - Danube Institute

populizmus.jpg

Albániától kezdve az Egyesült Államokon át, Kínán keresztül egészen Vanuatuig számos ország alkotmánya kezdődik azzal, hogy „Mi, az ország népe…”. De ki is az a nép? Biztosan fenyegetést jelent rá nézve a populizmus? – teszi fel a kérdést David Polansky a The American Interest oldalán.

A nemzeti önrendelkezés elve – azaz, hogy az ország népe tekinthető minden politikai hatalom végső forrásának – a modern politika alaptétele. Igazság szerint alapvetőbb is, mint a demokrácia, és azon a nemzetállamiságon alapul, amely a világ domináns politikai formája mindmáig.

De kit is kell tekintenünk az ország népének? Még azok az alkotmányok is, amelyek „a nép döntésén” alapulnak, kerülik a pontos körülírását, hogy kit is értenek idetartozónak, és ezt a kérdést a demokrácia működését elemző nagy politikai filozófusok is rendre megválaszolatlanul hagyták.

Nem csoda persze ez a köd a kérdés körül – egyszerűen azért, mert nincs rá magától értetődő válasz. Elvégre a nép nem egy fizikai entitás – sokkal inkább a történelem által létrejött, és annak a folyamatai által alakított létező; és létezése mégis azon az előfeltevésen alapul, hogy valamilyen értelmes szempont alapján emberekből álló közösségek különböznek emberek más közösségeitől. És egy ilyen különállónak tekintett közösség kizárólagos joggal bír arra, hogy hatalommal ruházzon fel egy erőt a saját kormányzására.

Ezen a koncepción alapulnak azok az alkotmányok, amelyek a népre mint a hatalom forrására tekintenek.

És hiába tény, hogy a közös nyelv, történelem, kultúra, illetve a földrajzi és politikai helyzet valamilyen együttállásából ne lehetne közelebb kerülni a nép fogalmának meghatározásához, ez nem elegendő ahhoz, hogy egy egyértelmű definíciót alkossunk belőlük.

Erre válaszul emeli be Polansky Patrick Geary történész azon állítását, miszerint az alkotmányok, amikor azt mondják, „mi, a nép”, valójában éppen arra hívnak fel, hogy „egy nép legyünk” – azaz „a nép” valójában épp az alkotmányozás pillanatában születik meg.

Ez a kijelentésük ugyanakkor szükségszerűen ideiglenes, mert minden generáció a maga módján alakítja saját közösségét, és joga van akár újra is írni saját „népi” mivoltát.

Korunk populista erői igazából nem is tesznek mást, mint korábban bármikor: explicit és leegyszerűsítő kijelentéseket fogalmaznak meg arról, hogy mit jelent „a nép”. Ennek ismeretében pedig nem meglepő, hogy a kortárs populizmus uralkodó megnyilvánulásai Észak-Amerikában és Európában többnyire bevándorlásellenes demokratikus mozgalmak, melyek azt hangoztatják, hogy vannak bizonyos csoportok, amely részét képezi a népnek, és vannak, amelyek nem. Épp ezért a mondják a populizmust a nem demokratikus liberalizmusra válaszoló illiberális demokráciának.

Ami Polansky szerint lehet igaz, de az igazi probléma valójában az, hogy az állítólag semleges liberalizmus valójában szintén kijelenti, ki része a népnek és ki nem – csak közben tagadja, hogy épp ezt teszi.

A szerző Angela Merkelt hozza példaként, aki a menekültek befogadását arra a hallgatólagos állításra alapozta, miszerint a német néphez tartoznak azok is, akik korábban soha nem tartoztak oda, jelenleg azonban szükséget szenvednek.

Sokféle válasz születhet tehát arra, hogy kiből is áll „a nép”, de az biztos, hogy senkit sem érint semlegesen. A populista mozgalmak számára például a nép inkább tekinthető adottságnak, mint a politika vagy a történelem által formálható valaminek – míg a kozmopolita elitek szerint a nép igenis formálható a nemzeti jogalkotók hatáskörén túli, a politika felett álló (pl. piaci) erőkkel.

Mégis, összességében Polansky azt a paradoxont látja a fő problémának, hogy nincs elfogadható mechanizmus a szabadságjogok egyetemes szinten való megvédésére, ezért olyan kormányzatokra van szükség, akik kisebb pl. nemzeti (azaz jelen esetben népi) közösségek szintjén ügyelnek ezekre – viszont mégsincs nincs egy axiomatikus módja annak, hogy meghatározzuk e népek határait.

Zárásként azt írja: a „Ki is a nép?” kérdése minden modern demokrácia (és nem csak demokrácia!) számára megkerülhetetlen. Amelyik társadalom ezt a kérdést nem tudja feltenni, vagy nem tekinti legitimnek, ott ennek a felelősségnek a súlya a politikai és kulturális elitet terheli – mert éppen ezzel a viselkedésükkel járulnak hozzá és engednek teret azoknak a populista energiáknak, amelyet annyira elutasítanak.

Szemlézte: Ottlik Domonkos