Lehetetlen a párbeszéd az USA és Oroszország között

2018. április 05. - Danube Institute

putyin_budapest.jpg

Az amerikai döntéshozók és értelmiségiek nem képesek őszintén és a valóságoknak megfelelően beszélni Oroszországról – írja Michael Brendan Dougherty, az amerikai National Review publicistája.

A szerző két kérdéskör segítségével szemlélteti az ésszerű amerikai-orosz politikai párbeszéd hiányát. Elsőként az amerikai nemzetbiztonsági érdekek szemszögéből fenyegető orosz tevékenységeket említi: az orosz titkosszolgálat által, Angliában idegméreggel meggyilkolt Szergej Szkripal ügyét, az orosz állam beavatkozást a 2016-os amerikai elnökválasztásokba, a Krím orosz annektálását, az Európa Unió ellenes európai szélsőjobboldal támogatását, az orosz hadsereg provokatív hadgyakorlatait a NATO-tagországok határain, valamint az Amerikai ellenségeivel, például Iránnal történő orosz együttműködést.

Másodikként az orosz-amerikai kapcsolatok pozitívből negatív irányba történő változását összegzi: Oroszország békésen vonult ki az egykori szovjet tagállamokból, ezt követően Borisz Jelcin nyugati mintára privatizálta az orosz gazdaságot, ami általános elégedetlenséghez vezetett. Ugyan Jelcint amerikai beavatkozással választották újra, a Bush-adminisztráció forradalmakat támogatott az egykori szovjet érdekszférában. Az Obama-kormányzat szintén támogatta az oroszellenes ukrán és az Aszad-ellenes szír forradalmat – ezzel pedig mindkét esetben olyan ország ügyeibe avatkozott be, ami orosz katonai övezetnek minősült korábban.

Dougherty szerint ezekből a tendenciákból arra lehet következtetni, hogy az amerikai politika szereplői túl gyakran változtatják a nézeteiket. Mikor Mitt Romney Oroszországot az „elsőszámú geopolitikai ellenségnek” nevezte 2012-ben, a demokraták erre csak legyintettek. Nem sokkal később viszont a demokraták voltak azok, akik oroszellenes politikát folytattak emberi jogokra hivatkozva a Pussy Riot elítélése és Putyin homoszexuális ellenes törvénye kapcsán. Ugyanezen emberi jogi aggodalmak pedig nem hangzanak el olyan amerikai szövetséges államokkal szemben, mint például Szaúd-Arábia.

Atlantista körökben nem nemzeti érdekekkel és sajátos történelemmel bíró országként, hanem egyfajta kísértetként értekeznek Oroszországról, amely minden, a Nyugat szempontjából negatív politikai fejlemény okozója. Oroszországot vádolják az illiberális Orbán Viktor felemelkedéséért, még akkor is, amikor ő „az atlantista intémények terméke”, és szintén az oroszokat okolják a lengyel nacionalista populizmus sikere miatt is, miközben a lengyel populistákat olyan ember vezeti, aki azt hiszi, Putyin áll bátyja, Lech Kaczynski meggyilkolása mögött – írja a szerző.

Oroszország a „nyugati önbizalomhiány szimbóluma”, ezért tekintenek az európai populisták úgy Putyinra, mint a vezetőre, aki küzd országa érdekeiért. Míg a nyugati országok Putyint okolják a Brexitért és Donald Trump megválasztásáért, nem éreznek bűntudatot, miközben az orosz oligarchia a nyugati gazdaság működtetéséhez is hozzájárul Londonban, New Yorkban és Párizsban.

A szerző szerint a Nyugat később talán megérti, hogy Oroszország egy egyszerű nemzetállam a saját nemzeti érdekeivel, nehéz földrajzi környezettel és hánytatott történelemmel, ugyanakkor úgy látja, erre belátható időn belül nem kerülhet sor, mivel a nyugati országokat túlságosan lekötik a saját belső vitái, illetve annak az érzete, hogy nem rendelkeznek a szükséges vezetői képességekkel és politikai tudással.

Szemlézte: Istrate Dominik