Elnyelheti a populizmus az európai konzervatívokat

2018. április 03. - Danube Institute

populizmus_2_2.jpg

Ha az európai konzervatívok nem szedik össze magukat, akkor könnyen elnyelheti őket a populizmus – írja Jan-Werner Mueller, a Foreign Policy oldalán megjelent cikkében.

„Ma már közhelynek számít, hogy az európai szociáldemokraták végzetesen meggyengültek. A legutóbbi választásokon Olaszországban, Németországban és Franciaországban is a baloldali nagy pártok támogatottsága vészesen lecsökkent, a szavazatok alig ötödét kapták” – írja a szerző.

Az azonban ne legyen megtévesztő, hogy a szerző a baloldali pártok gondjaival kezdi, ugyanis ez nem jelenti automatikusan a mérsékelt jobboldali pártok erősödését.

Sőt, meglátása szerint a kereszténydemokrata pártok komolyabb válságban vannak a populista jobboldal térnyerése miatt. Ma már kevesen tudnák megmondani, hogy a jobbközép pártok tulajdonképpen mit képviselnek. Ez többek között az emberek – és politikusok – történelmi feledékenységének tudható be Mueller szerint.

A második világháború utáni Nyugat-Európában, de főleg az említett három országban a kereszténydemokrata pártok törtek előre. A körülmények kedveztek a jobbközép pártoknak: a fasizmus vállalhatatlanná tette nacionalista jobboldali pártokat, a háború szörnyűségei a vallás felé fordították az embereket és a hidegháború ideje alatt a kereszténydemokraták könnyen támogatottságot szerezhettek az anti-kommunizmussal is.

Sokan elfelejtik, hogy a kereszténydemokrata pártok progresszív elemekkel is kampányoltak, például a korai európai integráció megalkotásában is meghatározó szerepet vállaltak. Az akkori meglátás szerint a kereszténydemokrácia képes elkerülni a szélsőjobb által hirdetett kulturális háborút és a szélsőbal által preferált osztályharcot is, ezzel békét teremtve a világháború utáni Európában – írja a szerző.

„Mára azonban kevés maradt meg ebből a hagyatékból” – jegyezi meg Mueller. Hiába kereszténydemokrata az Európai Bizottság, Parlament és Tanács elnöke is, egyikőjük se tud egy forradalmi víziót felmutatni az Unió reformjához. Abban pedig biztosak, hogy mindenki érdeke a mélyebb integráció, pedig ezt kevés felmérés támasztja alá – kritizálja a három elnököt a szerző. A Brexitet hozza fel példaként, amit a populizmus jelentős győzelmének tulajdonít.

Az egyetemi professzor három stratégiai választ figyelt meg a populizmus nyújtotta dilemmára. A 2016-os osztrák elnökválasztáson a politikai spektrum közepén elhelyezkedő konzervatívok nem voltak hajlandók összefogni a populista Szabadság Párttal és a zöldpárti közgazdász professzort támogatták a versenyben, ami az utóbbi győzelmével zárult.

A második választ szintén Ausztrián mutatja be a szerző, ahol 2000-ben a kereszténydemokraták úgy próbálták kordában tartani a populistákat, hogy bevettek közülük néhányat a kormányban és szelektálták a programjukat. Ez a stratégia ahhoz vezetetett, hogy a Szabadságpárt folyamatosan inkompetenciát, belharcot és korrupciót okozott, ezzel diszkreditálva saját magát a választók előtt. Pár évvel később azonban a populisták visszanyerték támogatottságukat és most kereszténydemokraták koalíciós partnereként vannak jelen a kormányban, fontos pozíciókat birtokolva. További veszély ebben a stratégiában Mueller szerint az, hogy a populista elvek átvétele könnyen hiteltelenné teheti a jobbközép pártokat, ami hosszú távon a gyengülésükhöz vezet. „Ha egy kereszténydemokrata támogatja, akkor mégse lehet egy szélsőjobboldali ötlet” – gondolhatják a választók a szerző szerint.

Harmadik lehetőségként pedig ott van az összejátszás lehetősége. Erre példaként a bajor CSU pártot hozza, Angela Merkel koalíciós partnereként is sikeresen védte Orbán Viktort a kritikáktól, és semmilyen magyar kormányzati lépés sem verte ki a biztosítékot a német CSU vezetőiben.

A cinikusság nem új a politikum számára. Ez a három stratégia közül mindegyik a jobbközép pártok hosszútávú gyengülését vetíti elő, melyek a megújulást hirdető szólamok ellenére egyre jobban eltávolodnak saját értékeiktől.

Egy ilyen folyamat a szerző szerint rossz hírt jelent az egész Európai Unió jövőjét illetően.

Szemlézte: Berkes Rudolf