Új lengyel törvény: veszélyben az őszinte múltértelmezés

2018. február 12. - Danube Institute

lengyelizrael.jpg

Minden történelemértelmezést, amely feketén-fehéren kijelenti, kik voltak a jók és a rosszak egy történelmi helyzetben, eleve távolságtartással érdemes kezelni. Márpedig épp egy ilyen törvényt fogadott el január végén a lengyel szejm: három év börtönnel jár, ha valaki „aki nyilvánosan és a tényekkel ellentétben a lengyel nemzetnek vagy a lengyel államnak felelősséget vagy részfelelősséget tulajdonít a III. Német Birodalom által elkövetett bűncselekményekért.” A The Atlantic cikke.

A törvény hátterében az áll, hogy az utóbbi időben többször nevezték nyilvánosan a náci Németország által lengyel területeken létrehozott II. világháborús haláltáborokat „lengyel táboroknak”. Az ügyben Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának történésze, Edna Friedberg is megszólalt, az ő cikkét szemlézzük a The Atlantic oldaláról.

A lengyelség mint áldozat

2012-ben posztumusz Elnöki Szabadság-érdemrenddel tüntette ki Barack Obama Jan Karskit, a lengyel ellenállás egyik vezéralakját. A gesztus egyszerre erősíthette is volna a lengyel-amerikai kapcsolatokat, Obama beszédében azonban a koncentrációs táborokat „lengyel haláltáborként” említette. Hiába kért utána hamar bocsánatot, az eset érzékenyen érintette a lengyel nyilvánosságot. Friedberg leszögezi: a „lengyel haláltábor” kifejezése történelmileg valóban helytelen és félrevezető, már csak azért is, mert – ahogy a lengyelek érvelnek – 1939 és 1945 között nem létezett független Lengyelország. A társadalom egy része pedig aktívan részt vett az ellenállásban, és a zsidó származású honfitársaik menekítésében: erre mutat rá az is, hogy a holokauszt alatti zsidómentő tevékenységért adható Világ Igaza kitüntetést Európában legtöbben lengyel állampolgárok kapták.

A kép azonban korántsem olyan fekete-fehér, mint azt a törvény láttatni szeretné. A II. világháború előtti Lengyelország aktívan kereste ideológiai alapját és identitását, hiszen a független államiságát 1795 óta először csak alig 20 évvel előtte, az I. világháború végén szerezte vissza. Ebben a társadalmi környezetben erősen hatott a nacionalizmus, amelynek hamar célkeresztjébe került a társadalom 10%-át, Varsó lakosságának pedig egyharmadát kitevő lengyel zsidóság. Ennek elemei voltak a numerus claususok, illetve a zsidók emigrációjának sürgetése. Ebben a társadalmi kontextusban tört ki a második világháború, a német és szovjet megszállók pedig egymással versengve pusztították a lengyel vezető és értelmiségi réteget. 1941 júniusában a németek egész Lengyelországot megszállták, és papok, tanárok és politikusok tízezreit gyilkolták meg, legalább másfélmillió lengyel hurcoltak Németországba kényszermunkára és százezreket zártak koncentrációs táborokba. Lengyelország ötmillió embert veszített a második világháború alatt, köztük a zsidó származású lakosság 90%-a, 2,7 millió fő.

… és mint elkövető?

És itt jön az a pont, amit Friedberg szerint a lengyelek hősies ellenállása, valamint a lengyel társadalom súlyos veszteségei és áldozati szerepe mellett sem szabad elhallgatni. Ugyanis ahogy más országokban, (mint pl. Litvániában vagy Magyarországon is) az antiszemita kampányok hatása alatt álló lakosság részvétele nélkül a német hadvezetés Lengyelországban sem jutott volna messzire. Lengyelországban és a rendőrség egy része (a 20.000 tagú „kék rendőrség”, a „granatowa policja”), valamint a vasúti dolgozók német parancsra lengyel zsidó férfiak, nők és gyermekek tömegeit szállították és őrizték a haláltáborokban, és részt vettek a német zsidóellenes intézkedésekben (mint pl. a kijárási tilalom, vagy a tömegközlekedési eszközök használatának korlátozása), a háború vége felé pedig a gettók erőszakos felszámolásában. Érdekes azonban, hogy sok lengyel rendőr, aki nappal együttműködött a németekkel a zsidóüldözésben, éjszaka a titkos ellenállás aktív tagja volt.

A háborús helyzetből fakadó opportunizmus nem kerülte el a lengyel lakosságot sem. Túlélők, visszaemlékezők és korabeli iratok egyaránt tanúskodnak arról, hogy a hősies zsidómentők ezrei mellett akadtak olyanok is, akik visszaélve a kiszolgáltatott helyzetükkel, gyors előnyökért cserébe azonosítottak, feljelentettek, vagy éppen ezzel zsaroltak zsidó családokat. Kelet-Lengyelországi falvakban, a német jelenléten felbátorodva kifejezett pogromok indultak a zsidó szomszédok ellen. A legsúlyosabb tragédiák Jedwabne és Gniewczyna Łańcucka településein történtek. Ezek a felszínre került történetek mind arra utalnak, hogy a világháborús veszteségekről szóló vitában nem előremutató elvi alapon felmenteni a lengyel társadalmat: az emberség határai a kockázatvállaló embermentések, a közönyös elfordulás és a kollaboráció között nem a nemzeti identitáshoz voltak kötve, hanem az egyéni lelkiismeret mélyén húzódtak, mint ahogy húzódnak ma is.

Viselkedésminták nemzetek felett

Ezt támasztja alá Friedman is, amikor elmeséli Aaron Elster visszaemlékezését. Aaron családja egy (nem kóser) hentesüzletet vezetett, jórészt keresztény kuncsaftokkal. Utólag ebben látta a megmenekülését, hiszen szüleit és húgát meggyilkolták, de nővérével egy keresztény családhoz menekültek, akik először vállalták a bújtatásukat. A család azonban – érthető okokból, az életüket féltve – rövidesen megvetően, haragosan kezdett velük viselkedni. Elster úgy emlékszik vissza, hogy egyszerre hálás volt nekik, de félt is tőlük, hiszen állandóan megalázták és megfélemlítették, folyton felhozva, hogy amióta hozzájuk menekültek, életveszélyben érzik magukat miattuk. Vagyis lelkiismereti kötelességüknek tekintették a segítségnyújtást, és nem lettek volna képesek kiszolgáltatni őket a németeknek, ebben a lelkiismereti csapdában azonban évekig bántalmazták érzelmileg a gyerekeket.

Ez a helyzet Friedman szerint megtestesíti azt a kognitív disszonanciát, ami miatt nem lehet egy törvényben meghatározni, hogy a társadalom egészében elkövető volt-e, vagy áldozat. Hiszen a válsághelyzetek mindig az emberek valós személyiségét hozzák elő, és ebben a pokolban is az emberi természet a legszélesebb skáláját vonultatta fel: a félelem, a kapzsiság, az együttérzés, az opportunizmus, az önfeláldozás és kockázatvállalás, és nem utolsósorban a tanult gyűlölet, mint amilyen az antiszemitizmus. És ezek mind olyan emberi érzések, amelyek nincsenek nemzeti határokhoz és identitásokhoz kötve – törvényekkel pedig végképp nem kategorizálható.

És ekkor megjelenik a politika…

Ahogy Friedman is rámutat, nem érthetjük meg azokat az összetett folyamatokat, amelyek a holokauszt borzalmához vezettek, anélkül hogy szabadon gondolkodhatnánk és beszélhetnénk róla. Bár a múltértelmezést mindig is áthatották ideológiai kérdések, súlyos veszélyt rejt magában, ha politikusok kezdik meghatározni a történelemhez való „helyes hozzáállást”.

Magyarországon is került már előtérbe a kérdés: a holokauszttagadást büntető törvény körüli vitában voltak hangok, amelyek a demokráciát a szólásszabadság csorbításától féltették, és voltak, akik pedig cikkük végén magától a holokauszttagadástól. A lényeg azonban ugyanaz marad: olyan törvény kerül most a lengyel alkotmánybíróság elé, amely bár a tudományos és művészeti életben teret enged a kérdés megvitatásának, a sajtóból és a közbeszédből száműzné az olyan kifejezéseket, mint a „lengyel haláltábor”.

Szemlézte: Ottlik Domonkos