A stabilitás fontosabb a demokráciánál?

2017. december 06. - Danube Institute

demokracia1_1.jpg

Így látja legalábbis George Liebmann, aki szerint az amerikai külpolitika legfontosabb célja a menekültek számának minimális szinten tartása kéne, hogy legyen. Az American Conservative oldalán megjelent írásában a szerző sorra veszi a lehetséges külpolitikai prioritásokat, erősségeikkel és gyengeségeikkel együtt.

Első lehetséges prioritásként a „bármely idegen nemzet vagy koalíció” elleni katonai fölényt említi a cikk: ezt gyorsan el is veti Henry Kissingerre hivatkozva, aki szerint az abszolút biztonságra törekvőket semmi sem nyugtathatja meg.

A második lehetséges irány Liebmann szerint a „Woodrow Wilson, Samantha Power és Condoleezza Rice retorikájából ismerős”, a demokrácia terjesztését és/vagy védelmét előirányzó külpolitika. Erre létezik is külön alapítvány, fedőszervek olyan hálóját működtetve, amely „a Komintern feloszlatása óta példátlan”.

A Pax Americana megteremtésére törekvés lehet a harmadik irány. Jelenleg 177 országban állomásoznak amerikai csapatok, köztük több olyan helyen, ahol nem egy nagyhatalom volt képtelen érvényesíteni az akaratát (a cikk Jement, Afganisztánt és Mindanaot emeli ki). Ennek az iránynak súlyos következményei vannak, mert bár „kevés halálos áldozattal járnak, a sebesültek száma a halottakénak tízszerese és több mint 660 veterán lesz öngyilkos havonta. Szétszórtan és a mainstream média figyelmétől távol halnak meg” – olvasható a cikkben.

A negyedik opciót csak „Mikhail Gorbacsov, valamint Franklin Roosevelt és Edward Stettinius szellemei támogatnák”. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja egyfajta Szent Szövetségbe tömörülne, holott ebben a felállásban csak egyszer gyűltek össze Kofi Annan felhívására az iraki háború után.

Az ötödik lehetőségként a szerző a következőt vázolja fel: „az Egyesült Államoknak, mint a status quót fenntartó hatalomnak a legfőbb külpolitikai célja a tömeges menekülthullámok minimalizálása kéne legyen”. Bár ez Liebmann szerint elsőre szerény célnak tűnik, példák sokaságával bizonyítja, hogy az amerikai döntéshozók mennyire elhanyagolták ezt a célt: a vietnami, afganisztáni és iraki háborúk, valamint az 1980-as évek közép-amerikai konfliktusai mind hatalmas menekültáradatokkal jártak és egyik sem volt mentes sem közvetett, sem közvetlen amerikai beavatkozástól.

A legjobb példa ennek a célnak a szükségességére azonban Obama elnöktől és Hillary Clinton akkori külügyminisztertől származik, akik a szír és líbiai kormányokkal szembeni, minden ENSZ-felhatalmazást nélkülöző fellépésükkel két év alatt megrázkódtatták a nyugat-európai hatalmi rendet, amely George Marshall és Dean Acheson külügyminiszterek (valamint európai kollégáik) 10 éves munkájának eredménye. Európa-szerte megerősödtek a populista, bevándorlás-ellenes pártok; és a Közös Piacot csak az mentette meg az elkopástól, hogy a Merkel-kormány hatalmas összegeket fizetett Törökországnak, valamint az, hogy „az olasz haditengerészet csökkentette a mentőakcióinak számát”.

A cikk végén Liebmann további példákat hoz az amerikai beavatkozások káros következményeire: a délszláv háborúkat, számos elhibázott afrikai döntést. Kiemeli, hogy „hirtelen összeomlások helyett puha landolásokra kell törekednünk”, vagyis a mozgalmak útján elért lassú haladás jobb a forradalmaknál. Afrikában például a XVII. század vallásháborúit sikerült újra megteremteni az országok belpolitikájába való beavatkozással. A további példák előtt azonban kijelenti, hogy „szinte bármilyen kormány jobb a semmilyennél; a diktatúrát kell preferálni az anarchiával szemben”.

Szemlézte: Ujvári Márton