Miért maradt el a liberális demokrácia világméretű győzelme?

2017. november 22. - Danube Institute

demokracia.jpg

1989-ben jelent meg az amerikai politikatudós, Francis Fukuyama híres (egyes körökben hírhedt) esszéje, mely az akkorra már vonagló Szovjetunió bukását előrevetítve vázolta fel a nyugati – legfőképp amerikai – liberális demokrácia eszméjének globális győzelmét.

Fukuyama szerint ez a győzelem lesz a végső, utána az utolsó ember le is húzhatja a történelem láthatatlan rolóját. Majd’ harminc év távlatából azonban ideje belátnunk, hogy ez nem történt meg, a történelem vége nem érkezett el, vagy legalábbis ma már nem úgy képzeljük el a világvégét – gondoljunk itt a globális felmelegedésre, vagy egy esetleges USA – Észak-Korea nukleáris háborúra – mint ahogy azt egykor Fukuyama írta. Andrew J. Bacevich, a The American Conservative újságírója elemzi a Hedgehog Review őszi számának témába vágó írásait.

Bacevich úgy látja, hogy Fukuyamával és a hozzá hasonló, történelem végét vizionáló tudósok elméleteivel ellentétben a történelem sokkal „rugalmasabbnak, makacsabbnak és ködösebbnek” bizonyult. Az amerikai liberális demokrácia világmeghódításának elmaradását otthon, magában az Egyesült Államok politikai rendszerének ellentmondásaiban és hibáiban kell keresni.

Ezeket a szerző négy pontban szedi össze.

Először is, a washingtoni politika színházzá, merő kirakattá változott, melynek privilegizált résztvevői és elemzői – újságírók, bürokraták, lobbisták – úgy tesznek, mintha a játék komoly volna, de valójában az egész célja csupán az, hogy a hétköznapi állampolgárokat kizárják a valós téttel rendelkező ügyek megvitatásából, és magából a döntésből.

Másodszor: a liberális konszenzus. A színpadon úgy tűnik, hogy a „konzervatívok” folyamatos ökölharcot vívnak a „progresszívekkel”, és mindkét fél valós alternatívát próbál nyújtani, ez a választás azonban csupán illúzió. A függönyök mögött a mai napig virágzik a liberális konszenzus, megakadályozva ezzel bármilyen gyökeresebb fejlődést, és ami továbbá társadalmi fragmentációt, bizalmatlanságot és ellenszenvet kreál.

Harmadikként a szerző a társadalom egyre rohamosabb és egyre radikálisabb individualizálódását jelöli meg, amelyért a liberalizmus eszméit teszi felelőssé. A demokrácia kultúrája a közösségi célok és identitások megrendülése folytán kezdi elveszíteni valós tartalmát, és lassan már csak procedurális értelemben lesz megragadható. A demokratikus kultúra hanyatlása azért jelenti az egyik legveszedelmesebb problémát, mert ez volt az, ami évszázadokon keresztül összetartotta az amúgy sok szempontból heterogén amerikai társadalmat.

Bacevich szerint végezetül a technokrata szemléletmód győzelmében kell még keresnünk a hibát. Az amerikai polgárok szabadsága már csupán a piaci döntések szabadságára redukálódott, és a neoliberalizmus által kreált „racionális piaci szereplő” emberképe lett a domináns. Vegyük például a munkát és karriert: az egyetemek már közvetlenül valamilyen munkára készítik fel a hallgatókat annak érdekében, hogy az oktatás után kielégítsék a munkaérőpiac keresleteit, ahol csupán humán tőkeként kezelik őket, megfosztva egyéni autonómiájuktól.

A történelem úgy alakult, hogy a fasizmus, kommunizmus és demokratikus kapitalizmus közötti harcból az utóbbi került ki győztesen, amelynek akkor is örülhetünk, ha nem osztjuk Fukuyama jóslatait. A szerző azonban úgy látja, hogy a demokratikus kapitalizmus által kínált modernitás azonban – az ígéretekkel ellentétben – a hipsztereknek, kozmopolitáknak, a tech-világ és a meritokratikus elit tagjainak kedvezett leginkább.

Bernie Sanders jelensége és Donald Trump elnökké választása azonban bizonyítékot adott arra, hogy kezdenek felébredni azok, akik kevésbé voltak ilyen sikeresek ebben az időszakban. A kihívások tehát a demokratikus kapitalizmus által kínált modernitásból sem hiányoznak, a történelem pedig közben rendületlenül halad tovább.

Szemlézte: Csepregi Dávid