Y-generáció – Ez a Törékeny Nemzedék?

2017. november 08. - Danube Institute

millenials.jpg

Miért van az, hogy az ezredfordulós nemzedék hajlamos autoriter figurák és ideológiák mögé bújni? Hogyhogy az amerikai egyetemek nagy részén a fizikai veszélyek mellett már bizonyos szavak és gondolatok is a diákok életére törhetnek? Miért kisebb ezekben a körökben a vállalkozási, kockázatvállalási hajlam? Lenore Skenazy és Jonathan Haidt Reasonben megjelent cikke szerint a választ a megváltozott gyereknevelési trendekben érdemes keresni.

Biztonság és biztonság

„Sosem lehettek eléggé biztonságban!” – tanítja a szülő gyermekének a legjobb szándékkal, a porontyok pedig természetesen elhiszik ezt. Ennek a gondolatnak a szellemében később számos intézkedést is bevezettek: a játszótéri játékok nagy része nem üti meg a biztonsági korlátot, a gyermekeket tilos felnőtt felügyelete nélkül egyedül hagyni, az egyetemeken pedig „safe space”-eket kell kialakítani, ami már nemcsak az eséstől, ütéstől, töréstől és balesetektől, hanem a rossz érzésektől és kellemetlen véleményektől, kritikáktól is megvédi a fiatalokat.

Ez az általános túlóvás – mivel ez a szülői magatartás univerzálissá vált az utóbbi időben – azonban rendkívül káros mellékhatásokkal is jár: a fiatalok nagy része manapság nem tud megküzdeni a felnőtt élet néhány alapvető problémájával.

A ’80-as évek óta megváltozott az amerikaiak gyermekkora. Ennek okai közé sorolhatóak a szülői normák átalakulása, a rendkívüli mértékben szigorított állami szabályozások, technológiai változások, illetve az emberrablástól való rohamos mértékben felduzzadt félelem – gondoljunk csak a minden nap szemünk elé kerülő, tejes dobozon lévő eltűnt gyermekek képeire.

Ezek összessége létrehozott egy olyan nevelési formát, ami gyakorlatilag eltörölte a gyermekek kötetlen és felügyelet nélküli szabadidejét, amely egy törékeny, könnyen sértődő és másoktól nagymértékben – erkölcsileg és egzisztentenciálisan – függő generációt hozott létre. Ezáltal a gyermekek intellektuális nyíltsága és befogadóképessége is korlátozódott: „hogyan várjuk el [egy egyetemistától], hogy álljon ki a szólásszabadság mellett, ha már ötödik osztályban azt tanítjuk neki, hogy bizonyos dolgokat tilos mondani, sőt, még gondolni sem szabad rájuk?”

Hová tűnt a szabadság?

Ha ma megkérdezünk bárkit, aki 40 év fölött van, hogy mennyi szabadidővel rendelkeztek gyermekkorukban, biztosan mindenki éjt nappallá téve tudná sorolni a hosszú nyári szünetekről, hétvégékről, délutánokról szóló történeteket, ahogy az utcán kóborolt és játszott a barátaival. Mára azonban általánossá vált az a szemlélet, hogy ha felügyelet nélkül hagyjuk gyermekeinket, akkor veszélynek tesszük ki őket. A gyermekek ma szabadidejüket nem szabad játékkal, hanem felügyelt foglalkozásokon belül töltik el: csapatban sportolnak, zenélnek, kirándulnak, stb. De soha nem egyedül.

Egyfelől a média tartja napirenden ezt a szemléletmódot, azt, hogy a világ végzetesen veszélyes hely lett a gyermekek számára, elültetve ezzel a paranoiát a szülőkben és gyermekekben, másfelől azonban a gyermekvédelmi szabályozások sem teszik lehetővé az ennél szabadabb, vagy ha ebből a perspektívából közelítjük meg a helyzetet, „hanyagabb” gyermeknevelést.

A szerzőpáros szerint azonban ez a kép hibás: az erőszakos bűncselekmények száma 1963 óta csökkenőben van. Nemcsak a gyermekek, de a felnőttek ellen is. Az USA-ban 2011-ben pl. összesen kilenc gyerekrablásos gyilkosság történt, amelyeket ismeretlenek követtek el, emellett viszont 1140-en haltak meg autóbalesetben.
Ha azonban nincs veszély, akkor kitalálunk mi magunknak: az Egyesült Államokban a játszóterekről eltűntek a libikókák, legutóbb pedig a hintákat minősítették veszélyesnek a gyermekek számára, de a letört gallyak és kövek ellen is hadüzenetet hirdettek, ezeken ugyanis könnyű elesni. A gyermekek mozgás- és szabadsághiánya azonban egyaránt káros testi és szellemi fejlődésükre nézve is.

Néhány éve egy konferencián kiderült, hogy az Egyesült Államokban a segélyhívások száma rohamosan megnőtt az utóbbi időben. Előfordult, hogy egy hétköznapi vita miatt telefonáltak, azonban egy esetben a diák a házban bujkáló egér miatt hívta a rendőrséget. Rosszabb érdemjegyek miatt is kerestél már fel a hatóságokat. A szerzőpáros szerint ezekhez a hívásokhoz hozzájárult, hogy a felnőtté válásban történő sikertelenség már nem hordozza magával azokat a stigmákat, amelyeket egykor hordozott, de még nagyobb problémát látnak abban a szokásban, hogy a gyermekek már nemcsak a kiemelkedő eredményeikért, helyezéseikért kapnak kitüntetést, hanem a puszta részvételért. „Ezzel a gyermekeknek nem adjuk meg az alapvető lehetőséget a bukásra és annak realizálására, hogy egy bukás nem jelenti a világvégét.” A kilencedik helyezettnek is érmet adunk, mert „nem gondoljuk, hogy tudná kezelni az utolsó előtti hellyel járó negatív érzelmeket.”

Játszani is engedd!

De a legnagyobb problémát mindenképpen a felügyelet nélküli szabadidő eltöltésének lehetetlenségében, a gyermekek közötti játék elhagyásában kereshetjük. A szabad játék fontosságát – felnőttek teljes körű jelenléte nélkül – nem tudja eléggé hangsúlyozni a szerzőpáros. Ha a gyermekek életkora kevert, akkor az idősebbek gyengédebben fognak bánni fiatalabb társaikkal, a fiatalok pedig mivel felnéznek a náluk korosabbakra, olyan dolgokat is kibírnak majd, melyeknél normális esetben már feladnák a játékot. Az idősebbek az empátiát, a fiatalok pedig a felnőttkorhoz elengedhetetlen kitartást sajátítják el. A közös játék során fejleszthetik innovációs, alkalmazkodó képességeiket, a csoportdinamika által pedig még az alapvető demokratikus értékekkel is igen hamar találkozhatnak. Az egymáshoz való alkalmazkodáshoz, és az egyéni rugalmasság elsajátításához elengedhetetlen a gyermekjáték.

Ezeket a képességeket a fiatalok nem tudják elsajátítani felnőttek által felügyelt speciális foglalkozásokon, és valószínűsíthető, hogy napjaink kampuszain sem véletlenül csappant meg az ilyen tulajdonságokkal rendelkező diákok száma. Ennek okát a szerzők többek között a már említett túlóvó szülői magatartás általánossá válásában látják. Az vált társadalmi normává, hogy a gyermeket 18 éves koráig még negyedórára sem hagyják egyedül. A gyermekkori felelősségvállalás pedig gyakorlatilag elképzelhetetlenné vált: 18 év alatt lehetetlen még akár szórólapos munkát is kapni – amely az amerikai filmekből is talán a leginkább ismert, sztereotipikusnak nevezhető fiatalkori munka volt.

„Mikor a szülők korlátozzák gyermekeik függetlenségét, akkor nemcsak a gyermekkor nyújtotta szórakozást tiltják el tőlük. Saját maguktól is megtagadják azt a szülői örömöt, hogy lássák gyerekeiket, ahogy valami okosat, bátrat és kedveset cselekednek szülői felügyelet nélkül.” Ezt a Washington Post egy újságírója egy személyes történettel próbálta illusztrálni nemrég: a munkában telefonon hívták ismeretlen számról, és elszörnyedt, mikor meghallotta saját kisfia hangját. A fiú hamarabb hazament, mikor az iskolában kellett volna maradnia, és amint észrevette, hogy édesanyja nincs otthon, elhatározta, hogy elmegy a néhány saroknyira lévő kisboltba. Az anya rohant a kisboltba, ahol látta, ahogy fia az eladónak segít az árukat a polcra pakolni. Ekkor már uzsonnázott és a házi feladatát is megírta. „Olyan délutánban lehetett része, amit sem ő, sem az édesanya nem fog elfeledni” – zárják a történetet.

Új szabadságot!

Skenazy és Haidt a problémákat felismerve néhány hasonlóan gondolkodó szakértővel karöltve igyekeznek felkutatni a napjaink nevelési szokásaiban rejlő alapvető és káros problémákat, majd ezek ellen aktívan tevékenykednek.

A cél, hogy a fiatalok újra olyan szabadok legyenek gyerekkoruk alatt, mint szüleik voltak. Ennek szükséges része kell, hogy legyen a szabad játék és a szabad gondolkodás, véleményformálás is. El kell bennük ültetni a paternalista szabályozásokkal szembeni szkepszist és rá kell vezetni őket saját függetlenségük, és ezáltal saját boldogságuk megtalálására, ahelyett, hogy autoriter figurák és ideák mögé burkolóznának.

„A gyermekek sokkal nagyobb biztonságban vannak és sokkal okosabbak is annál, mint a mai társadalom és kultúra gondolja róluk. Megérdemlik azt a szabadságot, amelyet mi is kaptunk. Ezen az ország jövendőbeli prosperitása és szabadsága múlik” – zárja sorait Skenazy és Haidt.

Szemlézte: Csepregi Dávid