Kezdjük elfelejteni a kommunizmus bűneit?

2017. november 08. - Danube Institute

sztalin.jpg

Ha meg kell nevezni egyetlen olyan dolgot, amit semmilyen körülmények között még csak elmormogva sem fogunk hallani senki szájából, akkor az a náci rendszer vagy annak bármilyen formájának a méltatása lesz. De mi van a kommunizmussal? − teszi fel a kérdést a National Review-ban Douglas Murray.

Annak ellenére, hogy tagadhatatlanul léteznek neonácik, ezek a csoportosulások nem részesülnek meleg fogadtatásban a közéleti körökben. A nyugati politikában írmagja sem jelenik meg felvizezett fasiszta ideológiának, ahogyan egyetlen diákot sem láttak még soha Reinhard Heydrich-pólóban szaladgálni az utcán. Ha feltételezzük, hogy a fasizmus bacilusa soha nem alszik, akkor legalább azt egész nagy bizonyossággal jelenthetjük ki, hogy elég társadalmi antibiotikumot halmoztunk fel ahhoz, hogy közös szervezetünk rövid úton legyőzze a fel-felbukkanó gócokat.

Mindez nem mondható el a kommunista álomról. Kerek száz évvel az 1917-es bolsevik forradalom után csak a legnaivabb optimista merné azt állítani, hogy a globális társadalom túllendült a kommunizmuson. Akármerre is fordítjuk a fejünket manapság, úgy tűnik, hogy a kommunizmus vírusa − minden marxista, szocialista szálával együtt − él és virul.

Ez év júniusában egy közvélemény-kutatás keretei között arra kérték az orosz köznépet, hogy nevezzék meg a világtörténelem tíz legkiemelkedőbb figuráját. Az talán nem ad okot komoly aggodalomra, hogy az összesített második helyen Puskin áll. Még talán azon sem tátanánk el a szánkat, ha megtudnánk, az orosz nemzet költője az ország erejét szimbolizáló Putyin elnökkel osztozik ezen a nívós pozíción. Ami azonban aggasztóbb lehet bármely külső szemlélő számára, hogy minden idők legnagyobb emberének nem mást választottak, mint Joszif Visszarionovics Sztálint. Meg kell hagyni, a generalisszimusz, aki a legtöbb ember haláláért felelős az egész orosz történelemben, veszített népszerűségéből, csupán a szavazók 38% adta neki az elsőséget. 2012-ben még 42% volt az arány.

Ilyen arányok mellett, ha ma Sztálin feltámadna, minden különösebb akadály nélkül kerülhetne vissza a hatalomba.

Akik esetleg abban reménykedtek volna, hogy ez a hozzáállás az egykori Szovjetunió területére terjed csak ki, nagyot fognak csalódni, ha körülnéznek a világban.

Tavaly 16-24 éves briteket kértek arra, hogy nézzenek végig egy listányi néven, és rangsorolják őket aszerint, hogy kire asszociálnak leginkább az emberiesség elleni bűnök kapcsán. Hitler lett a befutó 87%-kal, míg Sztálin csak jóval később következett 61%-kal. Szaddam Huszein előkelőbb helyen végzett, mint a kommunista diktátor, akiről a szavazók 28%-a beismerte, azt sem tudja, hogy ki az. A válaszadók fele még soha nem hallott Leninről. Amennyiben egyéb kommunista diktátorok után kíváncsiskodnánk, voltak még egy páran azon a listán. Többek között például Mao Ce Tung, aki csak a kitöltők 20%-ánál ugrotta meg a népirtási ingerküszöböt, bár lehet, ez azért történhetett, mert 70%-uk soha nem is hallott róla. Ki hibáztatná őket, hogy a kambodzsai népirtásért felelős Pol Pot csak 19%-ot kapott, míg példának okáért George W. Bush elnök 39%-ot?

Egyesek attól tartanak, T.S. Eliotnak igaza volt, amikor azt írta: „Nem tudunk sokat a jövőről/ Csak hogy nemzedékről nemzedékre/ Ugyan azok a dolgok történnek újra és újra/ Az emberek keveset tanulnak mások tapasztalataiból.”

Talán soha nem fogja megtanulni a jövő, hogy figyeljen oda, mit rontott el a múlt. Lehet, hogy a kommunizmus rémképére is fény derül majd egyszer, ha újra megélik egy kicsit. Nem veszélytelen a játszma. A kulcs itt az, hogy ne csak a náciellenes hősök neveit tanulja meg a köztudat hetven évvel ezelőttről, de az antikommunistákét is. A következő brit kutatás ne azt mutassa ki, hogy 87% még soha nem hallotta Alekszandr Szolzsenyicin nevét.

Szemlézte: Kiss Bíborka