Ki az öt legjobb külpolitikus elnök az USA történetében?

2017. november 07. - Danube Institute

roosevelt.jpg

Akhilesh Pillalamarri az amerikai érdekeket az idealista célok fölé rendelő, realista külpolitikát tartja ideálisnak, így ebből a szempontból választotta ki az eddigi 45 elnök közül a következő ötöt.

George Washington (1789-97)

Az USA első elnöke magasra tette a lécet racionális külpolitika terén. Az Egyesült Államok akkori gyengesége és sebezhetősége ellenére nem volt hajlandó sem Nagy-Britannia, sem Franciaország mellett elköteleződni, pedig „kereskedelmi érdekei a britekkel, geopolitikai pozíciója pedig a franciákkal ápolt jó viszonyt diktálták”.

1793-ban a britek és a franciák közti háború kezdetekor semlegességi nyilatkozatot adott ki, 1795-ben pedig a Jay-szerződéssel apró engedmények ellenében elérte, hogy a britek kedvezményeket biztosítsanak az amerikai kereskedőknek és kiürítsék több erődjüket az USA területén. A szerződés elejét vette egy háborúnak és a szerző szerint „ragyogó példája volt annak, hogy a reálpolitka és a kölcsönös engedmények jobban szolgálják az USA érdekeit, mint a szenvedélyes ideológia”.

John Adams (1797-1801)

Bár nehéz dolga volt, Adamsnek sikerült Washington nyomdokaiba lépni. Az 1796-os választásokat a franciák által támogatott, radikális Thomas Jefferson ellenében nyerte meg. Ez amerikai szállítmányok lefoglalásához és az 1778-ban kötött szövetségi szerződés 1798-as felmondásához vezetett. Ezzel az USA elkerülte, hogy Franciaország magával rántsa európai háborúiba, amelyek könnyen az ország pusztulásához vezethettek volna.

„Későbbi vezetőkkel ellentétben Adams nem hagyta, hogy a franciaellenes hisztériának engedve ostoba és szükségtelen háborúkat vívjon, pl.: Irak 2003-as megtámadása” – olvasható a cikkben. A háború helyett viharos gyorsasággal fejlesztette az amerikai hadiflottát és 1800-ra meg tudott egyezni a franciákkal.

Abraham Lincoln (1861-65)

Bár leginkább a polgárháború győztes oldalának vezetéséről ismert, Észak minden ipari és népességbeli fölénye sem lett volna elég Dél elszakadása ellen, ha az utóbbi nemzetközi elismerést kapott volna. Kezdetben mind Nagy-Britannia, mind Franciaország a Konföderáció felé hajlott, geopolitikai (az USA meggyengítése) és gazdasági okok, elsősorban a gyapot importálása miatt.

Lincoln azonban elérte, hogy a két nagyhatalom se akkor, se azóta ne avatkozzon be az amerikai belügyekbe, ellentétben a korábbi eseményekkel. A britek rabszolgaság-ellenes hazai közvéleményük és a főleg Indiából és Egyiptomból érkező gyapotszállítmányok miatt nem álltak végül a déliek oldalára, míg a franciák megelégedtek a rövid életű Mexikói Császárság létrehozásával. „Lincoln diplomáciája biztosította az ország fennmaradását, amikor a felbomlás és a külföldi manipuláció leginkább fenyegette azt” – írja Pillalamarri.

Theodore Roosevelt (1901-09)

Elnöksége idejére az USA nagyhatalommá vált, így szükségessé vált a tengerentúli támaszpontok és saját befolyási övezet fenntartása. A világ legnagyobb gazdaságának szüksége volt az erős haditengerészetre, a Nagy Fehér Flotta pedig világ körüli útjával demonstrálta ennek meglétét.

Roosevelt megértette az erőegyensúly lényegét és ezt érvényre is juttatta, amikor az 1904-05-ös orosz-japán háború végén közvetítő szerepet vállalt, és elérte, hogy az akkori amerikai érdekeknek megfelelően egyik hatalom se erősödjön, vagy gyengüljön túlságosan. Roosevelt felismerte, hogy „az Egyesült Államok nagyhatalommá vált, ennek megfelelően kell cselekedjen, de önmérsékletet is kell gyakoroljon és tartózkodnia kell a világ megváltoztatása iránti elköteleződéstől, a wilsonizmustól”.

Richard Nixon (1969-74)

Minden belpolitikai baklövése ellenére a szerző szerint Nixon a XX. század egyik legjobb külpolitikai gondolkodója volt. Nem volt azonban szent: „a kambodzsai szőnyegbombázásai rengeteg halált és szenvedést okoztak és támogatta Pakisztán rendkívül szigorú intézkedéseit Kelet-Pakisztán (Bangladesh) ellen, miközben egyik sem szolgált semmilyen nemzeti érdeket és ráadásul még etikátlanok is voltak”.

A nemzetek közti erőegyensúlyban látta a nemzetközi béke fenntartásának zálogát és elvetette az egypólusú világ elméletét, amelynek közelmúltbeli erőltetése komoly ellenállást váltott ki a többi nagyhatalomból. Nixon erőegyensúlyra törekvése leginkább híressé vált, Kína felé történő 1972-es nyitásában nyilvánult meg. Az ideológiát kivéve semmi nem szólt a Kínával ápolt kapcsolatok szorosabbra fűzése ellen a ’70-es években.

A Nixon-doktrína a túlterjeszkedés és a nemzetközi ügyek elhanyagolása közti egyensúlyt tartja kívánatos célnak és a hagyományos fegyverekkel végrehajtott agresszió esetén az Egyesült Államok a megtámadott nemzettől várja a védelemhez szükséges katonaság előteremtését. „A vietnamizáció sikertelenségének ellenére, amely csak egy bizonyos alkalmazása volt az eszmének, a Nixon-doktrína egy hasznos elgondolás” – zárja sorait a szerző.

Szemlézte: Ujvári Márton