Koreai válság: nukleáris szájkarate

2017. október 09. - Danube Institute

kim_jong_un.jpg

Nukleáris háború vagy csak szájkarate? Milyen valószínű egy nyílt katonai konfliktus Észak-Korea és az USA között?

Az utóbbi hetekben Donald Trump, amerikai elnök két fronton is hadat viselt – belügyekben az NFL és NBA játékosok ellen, külügyi téren pedig a „Kis Rakétaember”, Kim Dzsong Un, észak-koreai diktátor ellen vette fel a harcot. Az utóbbi magában hordozza az atomháború lehetőségét. Vagy talán mégsem? – teszi fel a kérdést David French a National Review hasábjain.

„Az imént hallgattam meg Észak-Korea külügyminiszterének beszédét az ENSZ-ben. Ha ez a beszéd a Kis Rakétaember gondolatait tükrözi, akkor hamarosan el fognak tűnni a Föld színéről!” – szól Donald Trump tweetje, mely French szerint kollektív megdöbbenést váltott ki az emberekből világszerte. Napokkal előtte Kim Dzsong Un is barátságtalan szavakkal illette az Egyesült Államok elnökét, akit az „elmeháborodott vén bolond” jelzőkkel illetett. A személyeskedéseknek azonban ezen a szinten politikai töltete van, a kemény szavakat pedig gyakran kemény tettek követik.

Aggodalomra adnak okot az Észak-Korea által elkövetett hidrogénbomba kísérletek, valamint a Japán fölött átlőtt interkontinentális rakéták. Az Amerikai Egyesült Államok sem állt tétlenül, azonban ők rakétakísérletek helyett mindössze néhány F-15-ös repülőgéppel gyakorlatoztak az észak-koreai határ közelében.

Az agresszív retorika, valamint az ezt kísérő hadgyakorlatok önmagukban fokozzák a háború kockázatát, azonban a szerző szerint egy nyílt katonai konfliktus létrejötte három okból kifolyólag sem valószínű: az észak-koreai vezetők tudják, hogy az USA elleni háborút nemcsak elvesztenék, de az megdöntené a fennálló rezsimet és valószínűleg az életükbe is kerülne.

Másodszor: ha Észak-Korea mégis nyerni akar, akkor a meglepetés erejével bíró kezdő ütést mindenképp nekik kell bevinniük, majd elrettenteni az Egyesült Államokat egy esetleges ellentámadás végrehajtásától – ez indokolja a nukleáris fegyverek számának gyors megnövelését.

Végezetül French szerint megállapítható, hogy Észak-Korea hajlamos az időközönkénti agresszív viselkedésre, amelyekből viszont eddig sosem alakult nemzetközi atomháború. Addig tehát, míg Észak-Korea nem gondolja, hogy az USA támadást intézne ellene, érdekükben áll a status quo fenntartása, mivel tudják: ha háború lesz, veszíteni fognak.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kockázat ne növekedne. Nem ritka, hogy vezetők tévedésből, pillanatnyi hibás számításból indítanak háborút egymás ellen, amelynek az esélye megnőtt a jelenlegi helyzetben. Más szóval – állítja a szerző – egészen valószínű, hogy csak úgy véletlenül botlik háborúba a két ország. Éppen ilyen értelemben aggasztó Trump retorikája.

Nem úgy tűnik, hogy a kemény üzenetek hatására Észak-Korea csökkentené rakétaarzenálját, épp ellenkezőleg, az észak-koreai diktátor nemcsak retorikai, de fegyverkezési szinten is egyre jobban nekifeszül az amerikai elnöknek. French véleménye szerint épp az ilyen helyzetek vezethetnek végzetes téves számításokhoz.

Egy háború kockázatának fokozása esetén azt várjuk a vezetőktől, hogy a helyzet eszkalálódása mindenképpen precízen legyen megtervezve – állítja French. Trump szerencsére körbevette magát elővigyázatos katonai tanácsadókkal, azonban véleményüket rendszeresen figyelmen kívül hagyja. Azt talán nem lehet állítani, hogy az elnök aktívan tesz azért, hogy nukleáris konfliktus vagy háború alakuljon ki a két ország között, azonban azt ki lehet jelenteni, hogy viselkedésével mindenképpen megnöveli ennek az esélyét, melynek előre nem lehet pozitív kimenetelt jósolni.

Csepregi Dávid