Ördögi körbe került az amerikai politika

2017. május 05. - Danube Institute

demokrata_republikanus.jpg

Már több mint 20 éve az amerikai politika bármilyen átrendeződését heves reakció, tüntetések és élénk politikai aktivizmus követi a másik oldalról. Paul Waldman The Weekben megjelent cikke szerint ennek az érdekes és egyben aggasztó politikai folyamatnak erős társadalmi és politikai gyökerei vannak.

Az elmúlt két évtizedben az amerikai választók egyre inkább meg vannak győződve arról, hogy míg az általuk támogatott párt elnökjelöltje ideális, a másik párté veszélyt jelent azon értékekre, amikben hisznek és reménykednek. Így az ellenfél megválasztása esetén heves reakciókat vált ki belőlük a politikai élet tetején végbement változás. Olyan ez, mint egy ördögi kör, melynek okozója lényegében a két nagy párt táborának homogenizálódása.

De ne szaladjunk ennyire előre. A probléma gyökerét a '70-es és '80-as években kell keresni. Ezek voltak azok az évek, amikor úgy tűnt, a republikánusoknak lényegében állandó kulcsuk van a Fehér Házba, hiszen az 1968 és 1992 között eltelt 24 évből 20 alatt republikánus elnökök váltották egymást az Egyesült Államokban. Mindeközben a demokraták stabil többséggel rendelkeztek a Kongresszusban, amelyet úgy tűnt, soha nem veszítenek el. A szerző szerint ez a kiszámítható paletta változott meg az 1990-es években.

Hogy mi történt ekkor, azt a két nagy párt bázisainak vizsgálatával lehet megérteni. A '90-es évek előtt a demokraták bázisához egy nem éppen egységes képet alkotva nemcsak a liberális északiak, de sok konzervatív érzelmű déli is hozzátartozott. A demokrata Lyndon Johnson elnöksége után több mint 20 évvel, a polgárjogi reformjainak folyamatos beérésével azonban a kiábrándult konzervatív szavazók az évek folyamán a Republikánus Párthoz sodródtak. Így Waldman szerint kialakulhatott a két párt azon viszonylag homogén és stabil szavazói bázisa, amelyet napjainkban is láthatunk, és aminek nagy szerepe van a jelenlegi amerikai társadalom polarizációjában.

A vizsgált problémát – a választások utáni, a másik oldalról jövő heves reakciót – Bill Clinton megválasztása után, 1992-ben lehetett először megfigyelni. A jobboldal veresége után a konzervatívok aktivizálták magukat, így a republikánusok megszerezhették a Kongresszus mindkét házát, amelyet szinte megszakítás nélkül birtokoltak az utána jövő 12 évben. Ugyanez történt George W. Bush megválasztása után 2000-ben, csak éppen a másik oldalról: a megnövekedett aktivizmus lehetővé tette, hogy a demokraták 2006–ra visszavegyék a Kongresszust. Majd 2008-ban Obama megválasztása után a jobboldalról megszerveződhetett és megerősödhetett a Tea Party mozgalom, 2010-re megszerezve a republikánusoknak a Képviselőházat. Végül pedig napjainkban Trump elnöksége váltott ki élénk reakciót a baloldalról – áll a cikkben.

Úgy látszik, egy végeláthatatlan ördögi körbe került az amerikai politika, ahol az egyik oldal győzelme mindig heves tiltakozást vált ki a legyőzött oldalból, amely képtelen veszíteni. Mélységesen lehangoló tud lenni ez a körforgás, ugyanakkor a két pártnak sem áll érdekében mindezen változtatni. Táboraik ideológiájának állandósulásával eltávolodnak a valódi problémák megoldásától, ehelyett inkább kizárólag a saját bázisuknak politizálnak.

Szavazóik aktivizálásához pedig mindketten egy veszélyes, mégis hatékony fegyvert használnak: a haragot. Ugyanis Waldman szerint sokkal könnyebb nagy tömegeket az utcára hívni azzal a jelszóval, hogy „Katasztrofális ez a kormányzat!”, mint azzal, hogy „Mindent egybevéve ez a kormány elég jó munkát végez!”

Így ragadt tehát egy helyben az amerikai politika. Bárki is nyerje meg a választást, képtelen lesz valódi változásokat elérni, mielőtt a másik oldal újra magához ragadja a hatalmat. És a kör pedig megállíthatatlanul halad előre, újabb és újabb konfliktusokat és problémákat előidézve. Nyilvánvalóan minden amerikai választónak az lenne az érdeke, hogy a kör akkor álljon meg, amikor az általuk favorizált párt van hatalmon. Ám a jelenlegi tényezőket figyelembe véve kizárt dolog, hogy ez egyhamar megtörténhetne – véli a szerző.

Szemlézte: Illés Gergő