Egy elszigetelt Amerika lenne a világ békéjének forrása?

2017. április 07. - Danube Institute

wilson.jpg

Woodrow Wilson az Egyesült Államok elnökeként megteremtette azt a külpolitikai ideológiát, amely a demokrácia védelmén alapuló nemzetközi rendszer kiépítését célozta meg. Így jött létre az első világháború után a Népszövetség, és vele együtt a wilsoni internacionalizmus. A XX. század elején vallott értékek azonban mára kimerülni látszanak. Akhilesh Pillalamarri, az Egyesült Államok lassan 100 éves világnézetéről ír az American Conservative-ban.

A XX. század amerikai politikai életében nagy hangsúlyt kapott mind a demokrata, mind a republikánus elnökök részéről az az elképzelés, miszerint a külföldön bajban lévők megsegítése által szerzi magának az amerikai nemzet a kiváltságait és szabadságjogait.

Jó példák erre az Egyesült Államok határaitól messze megtörtént beavatkozások. Így kívánta az USA a demokráciát terjeszteni, pedig egy-egy ilyen beavatkozás nem volt létfontosságú az amerikai érdekeket nézve. A XX. század amerikai elnökeinek elképzeléseit tehát szinte kivétel nélkül a wilsoni internacionalizmus értékei hatották át.

John Quincy Adams – aki 1825 és 1829 között volt az USA elnöke – gondolatsora azonban az internacionalizmusnál is mélyebb gyökerekkel rendelkezik az Egyesült Államokban. Ő úgy vélte, hogy „ahol a szabadság és függetlenség alapjai találhatók, az állampolgár szíve és hite is onnan fog táplálkozni, és nem fog külföldre menni a szörnyetegek keresése, majd elpusztítása miatt”. Tom Malinowski, a korábbi demokráciáért, emberi jogokért és munkaügyért felelős helyettes államtitkár is egyetért az USA 6. elnökének szavaival, mert „a haderő fejlesztése, valamint a haza védelme – és nem az amerikai erők külföldön való elpazarlása – jelenti az ország szabadságát”. Ezen meglátások pedig az amerikai izolacionizmusba hajlanak.

Az egyik, internacionalizmus ellen megfogalmazott kritika szerint az „több kárt okozott, mint hasznot”. A szerző ennek alátámasztására néhány történelmi példát elevenít fel. Woodrow Wilson volt az, aki ragaszkodott Németország politikai rendszerének megváltoztatásához, és így jött létre 1919-ben a „kaotikus” Weimari Köztársaság, amelyet rövidesen a náci párt vett hatalma alá. Továbbá az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom szétszakadásába való beleegyezésével sem tett tett semmit Wilson a világbéke erősítéséért, viszont hozzájárult rengeteg kisállam létrejöttéhez, amelyek felett a környező, nagyobb országok gyakorolhattak hatalmat.

Tehát az internacionalizmus nevében lettek elültetve a II. világháború magjai, és a XX. század további részében sem olyan eredményei lettek az amerikai internacionalizmusnak, mint amelyet a világ várt volna tőle. Gondoljunk csak a demokrácia-exportra, amelyet az Egyesült Államok Iránban, Irakban vagy Vietnamban akart véghezvinni. Ennek ellentettje volt 1956, amikor az amerikai érdekek biztosítása miatt az USA tétlen maradt a magyar forradalom szörnyűségei láttán. Ezen tények tudatában a szerző felteszi a kérdést, hogy mely hozzáállás rejti magában a nagyobb fenyegetést a nemzetközi béke és biztonság fenntartását tekintve: az amerikai értékek és a demokrácia terjesztése szerte a világon, vagy a más állam belügyeibe való be nem avatkozás?

Ennek megválaszolására az előző hegemón hatalom, tehát a Brit Birodalom korszakában kell elmélyülni. A Brit Birodalom sokkal tovább tudott életben maradni, és ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a britek megértették az erőegyensúly fogalmát, és ennek fenntartására irányult a britek stratégiája. Ritkán avatkoztak be a liberális rendszer megteremtése érdekében külföldön, hogy társadalmi, vallási változásokat idézzenek elő, pedig a kellő erejük meg volt hozzá. Az Egyesült Államok efféle törekvései pedig kudarcba fulladtak. A Brit Birodalom tehát nem azzal tartotta fenn világhatalmát, hogy a gyarmatait saját formájára alakította, hanem a csaták megnyerésén felül uralták a kulcsfontosságú pontokat (Szuezi-csatorna, Ádeni-öböl). Ez is jól mutatja, hogy egy ország globális hatalmának fenntartása a világ legfontosabb geopolitikai pontjaira történő csapattelepítésekkel érhető el, és nem azzal, hogy mindenhova küld egységeket a világban.

Az amerikai internacionalizmus és hegemónia a végnapjait éli, ám eközben az Egyesült Államok megmarad a világ egyik legnagyobb hatalmának – véli Pillalamarri. Szerinte Wilson elképzeléseinek követése csupán az elérhetetlen célok kergetése. Itt az ideje elhagyni a megbukott wilsoni ideológiát, és visszatérni Roosevelt elképzeléseihez. Henry Kissinger Diplomácia című művében Theodore Rooseveltről úgy ír, hogy „egy évszázaddal megelőzte korát”. Tehát az amerikai izolacionizmus kezdi átvenni a hozzávetőleg egy évszázadig uralkodó internacionalizmus helyét.

Szemlézte: Pastrovics Martin