Még mindig árnyékot vet a berlini fal Németországra?

2017. április 04. - Danube Institute

berlin_tiergarten.jpg

Nehezen múlik el a régi megosztottság érzése Németországban. Pedig az idei esztendő fordulópont, hiszen 2017-ből nézve a berlini fal pontosan annyi ideig létezett, mint amennyi ideje leomlott, azaz 28 éve. Az egykori betonhatárok fizikai megszűnése azonban valóban egyet jelent-e az ország egységének létrejöttével? E kérdésre keresi a választ a Deutsche Welle, a német közmédia angol nyelvű csatornájának újságírója, Tamsin Walker.

Csupán néhány év telt el a fal leomlása után, amikor átköltözött a szerző az egykori Kelet-Berlinbe. Ebben az időben az éttermek, italozók és a puccos, egyedi boltok legfeljebb csupán a jövő árnyai lehettek, míg ma csak úgy sorakoznak a város földrajzi központjában. Az utcákon omladozó homlokzatú épületek sorai álltak, fenntartva ezzel a múltat, ami a jelenbe áramlott. Ebben a korai időszakban a dzsentrifikáció lassan zajlott, de a kilencvenes évek végére a jelen utolérte a múltat. Vagy legalábbis úgy tűnt.

Walker hetek óta arról kérdezgeti a németeket – akik hajlandóak a kérdésre válaszolni –, hogy vajon érzik-e azt, hogy a berlini fal napjainkban is jelen van a kollektív nemzeti pszichében, vagy azt, hogy szertefoszlottak az újraegyesített országot összekötő szálak?

Nem egyetlen határozott válaszra számított, hanem többféle, árnyaltan kifejtett igenre és nemre. Nagyjából ezt is kapta, ám ha összesíteni szeretné a visszajelzéseket, az igenek lennének többségben. Az indoklások meglehetősen sokfélék voltak, a fizetéskülönbségek mellett az eltérő szokások, ahogyan az emberek megmondják, mennyi az idő, illetve a más és más viselkedésmódok, mentalitások és szóbeli kifejezések különbözőségeit említették főként.

„A berlini fal 1961 és 1989 között szelte ketté a várost. Ahogyan az egykori nyomvonalán lépdeltünk egy barátommal, azt mondta, szerinte jó néhány generáció szükséges még ahhoz, hogy feledésbe merüljenek azok a vonalak, amelyek korábban kettéosztották az országot” − írja a szerző. Ebben az elméletben lehet némi igazság, mivel sok ember, aki az NDK-ban nőtt fel, továbbra is ugyanazokban a régi közösségekben él, gyakran úgy, hogy nem igazán érkeznek arra a környékre új lakók. Akik pedig régen ott éltek, most is együtt vannak, a közös emlékeikkel; és nemcsak a letűnt időről szóló visszaemlékezéseikkel, hanem az új – a fal leomlása utáni – tapasztalatokkal is.

Sokak számára ez a munkanélküliséget és az általános bizonytalanság érzését jelentette, amelyek termékeny táptalajt nyújtanak az Alternatíva Németországért (AfD) jobboldali populizmusának. A Spiegel Online hírportál által márciusban készített felmérés szerint köreikben elterjedtebbnek számít az AfD, mint „Nyugaton”. Az ilyesfajta a földrajzi és politikai választóvonalak kinyilvánítása azonban biztosan megerősíti azt a képet, hogy Németország nem egy egységes entitás. A szerző által készített kis felmérésben a nemmel válaszolók jelentős része megemlítette, hogy a média továbbra is hivatkozik egyfajta megosztottságra, amelyet azonban a válaszadók személyesen már nem is éreznek.

Eltekintve azonban minden mástól, Berlin legalább profitál ketté osztottságának történetéből. A Bernauer Straße-n található fal-emlékműnél állandóan az látható, hogy a turisták selfie-ket készítenek a keleti oldal betontömbjeivel, amelyek valaha egy állítólagos „antifasiszta védősáncként” szolgáltak – és ezzel a nemzeti történelem részévé váltak. „Végigjártam én is az egykori határt, a tetőket és a sötétkék eget kémlelve. Semmi más nem látszott, és egy pillanatra akár el is lehetett volna képzelni a hidegháborús Berlint. De csak egy pillanatra, hiszen az egykor 177 kilométer hosszú erődítményből csupán néhány méternyi maradt fenn, amelyek mögül kilépve az ember egyazon városban találja magát egy újraegyesített országban. Noha továbbra is vannak olyan traumák, amelyeken túl kell lépni, ugyanakkor azt sem lehet tagadni, milyen messzire jutott Németország, amióta újra eggyé vált.”

Szemlézte: Szalai Réka