Milyen az élet a „történelem vége” után?

2017. március 29. - Danube Institute

tortenelem_vege.jpg

A társadalmi versengés és a materiális javak utáni vágy is hozzájárult a történelem végéhez? Francis Fukuyama 1989-ben megírt cikke, majd 1992-ben továbbfejlesztett elmélete rengeteg kérdést vet fel, még 25 évvel a Történelem Vége és az Utolsó Ember című könyv kiadása után is. Noah Millmant, a The American Conservative szerzőjét rendkívül foglalkoztatja Fukuyama gondolatsora, és ennek tanulmányozásához Paul Sagar elemzését hívja segítségül.

Fukuyama értelmezésében a társadalom jelentős szerepet játszott a történelem végét illetően, mert a modern tudomány, a technológiai előrelépés és a kapitalizmus egy egyveleggé nőtt össze – véli Paul Sagar. Ez megmutatja, hogy az emberiség hogyan tudta továbbfejleszteni a civilizációt. Ám ennek az eredménye az lett, hogy eljutottunk odáig, ameddig lehetséges volt.

A liberális demokrácia kapitalizmusa volt a végső állomása a történelem egészének, mert ennél nem tudtunk volna eredendően ellentmondásosabb társadalmi formához elérkezni. A liberális demokrácia nem a tökéletes politikai berendezkedés, de ez a legjobb, amit el tudtunk érni. A történelem ilyen értelemben – Fukuyama szerint – véget ért.

A társadalmat – mint a demokrácia fő alkotóelemét – Fukuyama a pszichológia szemszögéből közelíti meg. Szerinte ugyanis az embereknek szükségük van a mások általi elismerésre és megerősítésre, ez pedig az ösztönös versenyszellemből ered. Ezáltal sokan küzdenek azért, hogy a legjobbnak gondolhassák magukat, ami végül problémákhoz vezet.

A történelemnek lehet, hogy vége, azonban az efféle pszichológiai folyamatok miatt semmi okunk arra, hogy diadalittasan vegyük ezt tudomásul – idézi Paul Sagar Fukuyama gondolatait. Csupán azért, mert az emberek nem tudtak a liberális demokrácia kapitalizmusánál többet elérni, még nem jelenti azt, hogy a versengő társadalomnak meg kéne elégednie ezzel.

Noah Millman felhívja a figyelmet arra, hogy minden ember alapvetően egyenlő bánásmódot és elismerést szeretett volna, ám a kapitalista és érdekalapú rend túl nagy jutalmat ad az egyenlőknél is egyenlőbbeknek, ez pedig felháborodást szül a jutalomban nem részesülők körében. Fukuyama értelmezése ennél tovább megy. Úgy véli, az ember nem elégszik meg csupán a tisztelet és megbecsülés érzésével, hanem aránytalan dominanciát akar érezni mások felett.

Paul Sagar az elemzésében nagy hangsúlyt fektet Fukuyama szekularizációval – a vallás háttérbe szorulása a mindennapi életben – átitatott, modern társadalommal kapcsolatos nézeteire. Eszerint a mai kor emberében nincs meg a „nagyot alkotás” érzése, inkább a materiális világ által megteremtett apró és jelentéktelen szükségletek kielégítésén fáradozik.

Az egalitárius értékek vegyítése a szekuláris demokráciával általános neheztelést szül azok között, akik elvesztették a társadalmi hierarchiában lévő pozícióikat, mert mégsem birtokolták azt az elismerést, amelyet magukénak hittek. Ennek elkerülhetetlen következménye az, hogy a politikában is megjelenik az elégedetlenség. Fukuyama szerint az egyik legnagyobb veszélyt a liberális társadalmakra a demagógiával felvértezett, szélsőjobboldali pártok előretörése jelenti, amelyek megragadják az önérdekkövetésre, hatalomra és dominanciára éhes emberek figyelmét. Ezek viszont olyan elemek, amelyeket a társadalom a fogyasztói kapitalizmusból nem kap meg.

Noah Millman Fukuyama gondolatainak felidézése után felteszi a kérdést, hogy a politikai iszlám jelenti-e a nacionalizmus feltámadását. Ez az ősi szellemmel átitatott, elégedetlenségekkel átszőtt jelenség áll szemben azzal az ideológiával, amelyet a Nyugat a legjobb tudása szerint teremtett meg, ezáltal elmozdíthatatlan liberális demokráciával? A jelek arra utalnak, hogy az élet a történelem végén azért testesül meg a liberális kapitalizmus rendjében, mert ennél jobb alternatívát nem igazán tudtunk kitalálni.

Szemlézte: Pastrovics Martin