Új korszak jöhet Franciaországban

2016. december 20. - Danube Institute

fillon_le_pen.jpg

A nyugati világ politikája meglepő és kiszámíthatatlan folyamaton megy keresztül. Ezt támasztja alá a kolumbiai béketárgyalásokról szóló és a brexittel kapcsolatos népszavazás, és persze Donald Trump győzelme is. Ebbe a tendenciába illeszti Francois Fillon és Marine Le Pen francia elnökségért folytatott versenyét Fred Siegel a City Journalba írt elemzésében.

Összekuszálódott a bal- és a jobboldal, semmi sem fekete vagy fehér. A helyzet iróniája, hogy a politikai bal- és jobboldal kifejezés pont Franciaországból származik. Eredetileg a pódium szemszögéből nézve a parlamenti képviselők elhelyezkedéséből fakadt a két csoportra bontás. A bal oldalon szerepelt az újonnan hatalomhoz jutott francia polgárság, míg a jobb oldalon ült a klerikális-arisztokrata elit. Azonban már a francia forradalom alatt megszűnt ez az egyértelműen elkülönülő rendszer, és azóta a jobb- és baloldal mögötti jelentésbeli tartalom megszámlálhatatlan alkalommal bővült és változott meg.

Siegel mégis megpróbálja behatárolni a francia elnökségért induló két jelöltet. Mindkét induló alapvetően konzervatív beállítottságú, azonban Francoise Fillon olyan gazdaságpolitikai változtatásokat ígér, mellyel méltán kiérdemelte a liberális jelzőt is. Franciaország nem ment keresztül azokon a szabadpiaci változtatásokon, mint az Egyesült Királyság, Kanada, Németország vagy Svédország; a gazdaság 57%-át az állami kiadások tartják mozgásban. Fillon ezzel az etatizmussal kíván leszámolni, félmillió állami szektorbeli munkahelyet kíván megszüntetni, megnövelné a 35 órás munkahetet, valamint a 3000 oldalas francia munkatörvénykönyvet 150 oldalra szeretné kurtítani. Ezzel komoly tömegeket fog szavazótáborába terelni, akiket felbőszít a gazdasági stagnáció és fellendülést látnak az állami szektor átalakításában.

Azonban mi lesz azzal az 500 ezer közszolgával és munkásosztálybelivel, akiket Fillon intézkedései munkanélkülivé tennének? Nos, a francia baloldalra biztosan nem számíthatnak. A jelenleg beiktatott szocialista elnök, Francois Hollande jelenleg 4%-os támogatottságon áll, amelynek csak töredékét adja a munkásosztálybeliek szavazata. A francia baloldal követte a globális trendet azzal, hogy gyakorlatilag magára hagyta az eredetileg képviselt munkásosztályt, hogy felkarolja a kisebbségeket.

2002-ben Jean-Marie Le Pen meglepetésszerű előretörését észlelve még képesek és hajlandóak voltak felsorakozni a mérsékelt pártok Jacques Chirac mögé a radikális párt ellenében, azonban a politikai légkör meglehetősen megváltozott. Nem mehetünk el szó nélkül a két számjegyhez közelítő munkanélküliségi arány, a stagnáló gazdaság, illetve a külső és belső fenyegetésként is megjelenő muszlim agresszió mellett. Így hát az várható, hogy a munkáját féltő 500 ezer ember a Nemzeti Front karjában találja magát mindenféle ideológiai meggyőződésétől függetlenül.

Így válik Marine Le Pen bizonyos értelemben a baloldali szavazók támogatása által baloldali jelöltté − az általánosságban szélsőjobboldalinak titulált nézetei ellenére. A választásokig még 4 hónap van, azonban egy dologban már most biztosak lehetünk. Akármelyik jelölt kerül is ki győztesen, a City Journal szerzője szerint az európai integráció számára egyik opció sem kecsegtet fellélegzéssel, inkább csak még egy szeget fog a koporsóba verni.

Szemlézte: Molnár Gergő