Osztrák elnökválasztás: végső figyelmeztetés Európának

2016. június 13. - Danube Institute

austria1.jpg

Nem kétséges, hogy a menekültválság kezelésének nehézségei és a terrorizmus okozta fenyegetettség a szélsőjobboldali pártok népszerűségének növekedéséhez vezetnek Európában. Azonban megerősödésüket a közelmúlt eseményei által előidézett válsághelyzet következményeként értelmezni túlzó leegyszerűsítés; a ’90-es évek közepén megindultak olyan strukturális változások, amelyek eredményeként megjelentek a francia, olasz vagy belga jobboldali pártokhoz hasonló politikai erők, olvasható Cas Mudde a Politico Europe-nak írt elemzésében.

„A '80-as években tízezrek tüntettek, amikor egy szélsőjobboldali képviselőjelölt bekerült Hollandiában a parlamentbe. 2000-ben az európai országok bojkottálták az új osztrák kormány megalakulását, mert annak tagja volt az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ).” Az a tény azonban, hogy a május végi osztrák elnökválasztáson a jobboldali Norbert Hofer majdnem megszerezte a szavazatok felét, mutatja, hogy mennyire megváltozott a politikai légkör Európában.

Míg Van der Bellen, a zöldek jelöltjének győzelmét ünnepeljük, „egy neonáci párt bekerült Cipruson a parlamentbe”, mely esemény különösebb figyelmet nem kapott, írja a szerző, majd hozzáteszi: Európa hosszú utat tett meg, „de nem azon az úton haladt, mint amire vártunk”. Habár Hofer vereséget szenvedett, az osztrák elnökválasztás eredménye intő jelként szolgálhat az európai liberálisok számára.

Sokan arra az empirikusan nem alátámasztott elméletre hivatkoztak a radikális pártokkal és politikusokkal kapcsolatban, hogy egy láthatatlan akadály miatt nem tudnak széles körű támogatásra szert tenni: „egyszerre igen népszerűek, de népszerűtlenek is”. Mudde szerint ez a támogatás relatív és átmeneti: nagyban függ a politikai kontextustól. „Amikor a környezet megváltozik − egy menekültválság vagy korrupciós botrány miatt −, a láthatatlan akadály is elhárul.”

Az elemzés rávilágít, hogy a szélsőjobboldali pártok megerősödéséhez jelentős részben a politikai elégedetlenség, ha tetszik, kiábrándultság járult hozzá. „Ahogy az önmagukat demokratikus pártoknak meghatározó politikai erőknek csökken a támogatottsága, egyre kevesebb ember lát alapvető különbséget az establishment és a radikális jobboldali pártok között.” Ennek eredményeként a választások a két rossz közötti döntést jelentik. A közelgő amerikai elnökválasztás is ezt a folyamatot példázza, ugyanis nagy valószínűséggel két olyan jelöltre lehet majd szavazni, akiknek a szavazók körében mért népszerűtlenségi mutatóik igen magasak. Így sokak számára a jobboldali pártok támogatása nem politikai meggyőződés, hanem a kevésbé rossz alternatíváját jelentik, írja Mudde.

A szerző úgy látja, hogy az osztrák eset jelzi a nagy pártok végét Európában. Habár Ausztriában (Spanyolország és Görögország mellett) az elmúlt évtizedekben két párt határozta meg a politikai életet (átlagosan a szavazatok 80-90%-át megszerezve), azonban ezek a napok véget értek, talán örökre, és társadalmi szerkezetváltozást jeleznek. A mostani elnökválasztás első fordulójában a Szociáldemokrata Párt (SPÖ), illetve az Osztrák Néppárt (ÖVP) mindösszesen 11 százalékot ért el.

Mudde vélekedése szerint Európa-szerte hasonló jelenségnek lehetünk tanúi: a legtöbb országban nincsen olyan párt, amely képes lenne a voksok egyharmadánál többet szerezni. (Sőt, Belgiumban, valamint Hollandiában felmérések szerint az egyes pártok ennél az aránynál is kevesebb szavazatot tudnának elérni.) Ebben az új politikai környezetben a szélsőjobboldali pártok korábban nem tapasztalt támogatottságra tettek szert, elsősorban a többi politikai erő meggyengülése miatt.

A legtöbb ún. establishment párt, mint a szociáldemokraták Ausztriában, mindig is nyíltan elhatárolódtak a jobboldali radikális pártoktól. Azonban a cikk szerint itt is változás figyelhető meg: a zöldek jelöltjét, Van der Bellent nem támogató SPÖ a következő választások után az FPÖ-vel való koalíció lehetőségét latolgathatja, melyre egyébként a burgenlandi tartományi választáson már volt precedens.

A szerző szerint a radikális pártok az évtizedek folyamán kiépítették szervezeti hálózatukat és jól szervezett politikai erőkké váltak. „Figyelmen kívül hagyásuk egyben a politikai kontextus alapvető változásainak elutasítását jelenti”, mely környezetet a menekültválság és a biztonság határoz meg erőteljesen. A társadalomnak ha nem is a többsége, de bizonyos csoportjai közelebb érzik magukhoz a szélsőjobboldali politikai erők által kínált alternatívákat. „Amennyiben továbbra is visszautasítjuk ezt az új valóságot, akkor a végén magas árat fizethetünk.”

Szemlézte: Árpási Botond