Képesek az együttérzésre a konzervatívok?

2015. május 26. - Danube Institute

baltimore.jpg

A megértésre irányuló szándék nélkül elítéljük, amit látunk, de ezzel nem megoldást nyújtunk − csak ülünk a trónusunkon és értelmetlen tanácsokat osztogatunk másoknak. Bár a Baltimore-beli események visszataszítóak, a konzervatív oldal reakciója legalább ennyire ellenérzéseket vált ki Gracy Olmstead-ből, aki Matt Walsh cikkére reagált a The American Conservative magazinban.

Matt Walsh cikkében azt írja:„Ez nem egy mozgalom kibontakozása: amit a tüntetők művelnek, bűncselekmény. Rendőrök kerültek kórházba, vállalkozások hevernek romokban és házak égtek porig. Ez a város, a mi városunk szenved attól, amit ezek a szociopaták tesznek. Freddie Gray egy ismert drogdealer, akit korábban már 18-szor letartóztattak. Fontos megjegyezni, hogy nem beszélhetünk rendőri túlkapásról, rasszista magatartásról, ha csak olyan ügyeket vizsgálunk, mint [Michael] Brown vagy [Freddie] Gray esete. Ha valami megfigyelhető a rendőrök reakciójából, az a kemény fellépés, amit a törvényekkel szembeszálló erőkkel szemben demonstrálnak. Ezek az egyének agresszív és rossz döntéseket hoznak. A Baltimore-beli afro-amerikai közösség, de minden amerikai városban élő fekete közösség túl kellene, hogy lépjen a bűnbakkeresésen és helyre kellene raknia a saját háza táját.”

Olmstead szerint Walsh egy olyan esetről ír dogmatikusan, ahol nem lát a szituáció mélyére. Lehet, hogy Baltimore-ban nőtt fel, de a szavai nem úgy tűnnek, mintha nehéz gyermekkora lett volna. Walsh legnagyobb problémája, hogy ő, a felesége és a gyermekeik nem tudtak elmenni az állatkertbe a tüntetések ideje alatt. Talán pont ezek a sorok jellemzik leginkább, miért olyan frusztráló a republikánusok túlnyomó többségének hozzáállása a kérdéshez. Az ő szemléletükben azok a bűncselekmények, amiket az áldozatok − esetünkben Freddie Gray − elkövettek, felmentik a rendőröket a túlkapás vádja alól. Bonnie Kristian említi egy korábbi cikkében, hogy a rendőrségi brutalitás nem ritkaság az Államok területén, ugyanakkor az esetek felderítése és a büntetések kiszabása nem túl gyakori reakció.

Baltimore városa 2011 és 2014 között 5,7 millió dollárt fizetett ki rendőri brutalitások áldozatainak kárpótlásként. Több mint száz ember nyert pert a várossal szemben emberi jogok megsértésének illetve rendőri túlkapásoknak az áldozataiként. A Freddie Gray-történet is jól demonstrálja, miért olyan felháborodottak a tüntetők akkor is, ha elkövetett valamit ténylegesen és akkor is, ha csak rendőri humbug az egész. A Baltimore Sun írása szerint „Amikor Freddie Gray-t megbilincselték és a rendőrautóba ültették, még beszélt és lélegzett, amikor viszont kiszállították az autóból, már nem is beszélt és nem is vett levegőt. Egy héttel később belehalt a gerincsérüléseibe. Ugyanakkor azt láthatjuk, nem Gray esete az első ilyen: 2005-ben Dondi Johnson Sr. aki lebénult egy ilyen út után, bíróságra vitte panaszát és meg is nyerte a pert. 7,4 millió dolláros kártérítésre kötelezték a rendőröket, akik elfogták őt. Egy évvel korábban Jeffrey Alston nyert pert hasonló esetben, ahol 39 millió dollár kárpótlást ítéltek meg neki."

Ha a túlkapások rendszerességére és mértékére gondolunk, azt lehet mondani, a tüntetők érzései jogosak. Valóban szükség lenne arra, hogy a bűncselekményeket kellő módon megtorolják, de a brutalitás, amit a rendőrök tanúsítanak, csak még inkább szítják a már amúgy is lángoló tüzet. A tüntetők nem kizárólag Gray miatt vonultak utcára − fontosabb volt számukra, hogy a rendőrök, akik felelősek voltak, nem kerültek bíróság elé.

Ezzel a gondolattal jutunk el a fentebb idézett cikk második állításához: Walsh biztos benne, hogy azzal, ha bármiféle kezdeményezést mutatnak, Baltimore kisebb-nagyobb közösségei képesek könnyen túllendülni ezeket a problémákon és visszaállítani magukban, külső segítség nélkül is a rendet. Walsh kijelentése gyönyörűen szemlélteti, mennyire nem látja, milyen nehéz azoknak a családoknak az élete, akik ezeket a közösségeket alkotják. Egyszerű kívülről szemlélve a fejünket rázni és tanácsokat osztogatni jobbra és balra, de ha mi lennénk az ő helyzetükben, kérdéses, hogy mit tennénk.

Sokan nevezték már a konzervatívokat „könyörületesnek” vagy együttérzőnek, és ha a tengeren túlról beszélünk, könnyen találhatjuk magunkat olyan helyzetben, ahol elítéljük a más országokban történő folyamatos atrocitásokat. Az amerikai konzervatívok még arra is hajlandóak, hogy az ilyen események sújtotta városokba mint Baltimore, segítséget, élelmet, pénzt küldjenek − de amikor ténylegesen látni kellene, át kellene érezni, hogy ezek az emberek min mennek keresztül, nem képesek, nem akarják" megérteni, mi is történik ezekben a közösségekben.

A megértésre irányuló szándék nélkül olyanok leszünk, mint Walsh, és elítéljük, amit látunk; de ezzel nem megoldást nyújtunk Baltimore-nak − csak ülünk a trónusunkon és értelmetlen tanácsokat osztogatunk másoknak.

Béres Bence