Nyilvános megszégyenítések − a kalodától a közösségi médiáig

2015. április 27. - Danube Institute

szegyen.jpg

Létezik egyetlen magyarázat arra, hogy miért élvezzük annyira embertársaink megszégyenítését? És mi a helyzet az új médiában tapasztalható sértegetéshullámokkal? A Jon Ronson által írt, a nyilvános megszégyenítés térnyeréséről szóló könyvet elemezte Toby Clements a Telegraph-ban megjelent írásában.

2013 decemberében egy Justine Sacco nevű hölgy azt twittelte ki 170 követőjének, hogy éppen Dél-Afrikába utazik és reméli, hogy nem lesz aids-es. Ezután megjegyezte: „Csak viccelek. Fehér bőrű vagyok!" Amire a gépe 11 órával később földet ért, a kiírását többféleképpen értelmezték és rengetegszer újratweetelték. A következő hetekben aljas sértegetéseknek, halálos fenyegetéseknek volt kitéve, a jó hírét és a munkáját is elveszítette. Ez az, amit Jon Ronson megszégyenítés alatt ért − ami hosszú múltra tekint vissza, legalább a kalodák feltalálásának idejére. A kalodában a megszégyenített kénytelen volt az őt megszégyenítők elé állni, a kaloda szorításában képtelen volt kitérni a felé zúduló gyümölcs- és zöldségmaradványok elől.

Jon Ronson szórakoztató és egyben gondolatébresztő értekezést írt a témában Clements szerint. Amit Ronson felfedezett, az mindenki számára nyugtalanító, hiszen a közösségi média globális elérhetőségének köszönhetően legtöbbünk érintett lehet. Annak ellenére, hogy a Twitter és a Facebook lehetőséget biztosít érzéseink kinyilvánítására, sokszor nem a legjobb fényben tüntetnek föl minket. Ronson több síkon igyekszik elmagyarázni az emberek birkamentalitását. Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérletét is megemlíti, ahol hat fiatalember másik hat fiatal őrzését szimulálja egy pincében, mely során valóságos szörnyekké válnak. Ronson arra a következtetésre jut: valószínűleg nem létezik egyetlen magyarázat arra, hogy miért élvezzük annyira embertársaink megszégyenítését. Talán, amikor összeverődünk és megszégyenítünk másokat, „a normalitás határait az azon kívül álló emberek széttépése által definiáljuk".

És mi a helyzet az áldozatokkal, azokkal akiket széttépünk? Néhányuknak valóban felfordul az élete és a poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedőkéhez hasonló tüneteket produkálnak. Ez Ronsont egy olyan tanulmány elkészítésére sarkallta, amely arra próbál meg választ adni, hogy mi is valójában a szégyen és milyen hatást gyakorol ránk. Találkozik James Gilligannel is, aki a hetvenes években egy massachusetts-i börtönben szolgált, mint pszichiáter. Gilligan felfedezte, hogy a visszaeső gyilkosoknak nem voltak többé emberi érzéseik − egyikük csak „bomló táplálékként" definiálta magát −, azért mert volt egy „központi titkuk": mélyen, krónikusan meg voltak szégyenítve. Az erőszak csak eszköz volt számukra, hogy ezt az érzést az önbecsüléssel cserélhessék föl, tehát a büntetésük által csak rosszabbá vált a helyzet. Azáltal viszont, hogy megkapták a tiszteletet, valamelyest megnyugodtak. Gilligan munkája észrevehető és tartós változásokat szült, egészen addig, amíg az újonnan megválasztott állami kormányzó meg nem szüntette a programot.

De mit tehetünk a szégyennel? A válasz érdekében Ronson meglátogatott egy a szégyen megsemmisítésével foglalkozó személyiségfejlesztő műhelyt, de ennek eredményeivel sem volt elégedett. Ezután egy pornófilm forgatását látogatta meg, melyben a pornósztár megszégyenítését azzal indokolták, hogy így legalább azok, akik ezt izgatónak találják, kevésbé érzik furcsán magukat a puritán Amerikában. Ezután tűnik föl Max Mosley alakja, akinek esete elbűvöli a szerzőt. Hogyan tudott a megszégyenítésen felülkerekedni? Úgy, hogy ő nem volt megszégyenítve, csak a jelenet szereplője volt.

Szabó György