Miért is lenne fontos a közszereplők véleménye?

2014. november 13. - Danube Institute

clooney1.jpg

Attól még, hogy valaki jó színész vagy sportoló, miért kellene, hogy érdekeljen bennünket a véleménye külpolitikai, környezetvédelmi vagy egészségügyi kérdésekben? – teszi fél a kérdést Alex Proud a The Telegraph-ban megjelent cikkében.

Alex Proud Telegraph-ban megjelent cikkének bevezetésében George Clooney nemrégiben lezajlott esküvője okán háborodott fel, annak ellenére, hogy nem viseltet a színész iránt ellenérzésekkel. George Clooneyt „rendes fickónak” tartja, aki azért szerepel a Nespresso reklámjaiban, hogy egy Szudánban működő kémműholdat finanszírozhasson, amely az országban zajló atrocitásokat figyeli meg. Ha azt akarnák, Clooney akár elnök is lehetne: kinézete is jobb és politikája is elfogadhatóbb, mint Ronald Reagané.

Épp ez utóbbi állításon akad fenn Alex Proud. A helyzet ugyanis az, hogy ő éppen azt nem szeretné, ha Clonney elnök lenne; sokkal inkább szeretné, hogy megmaradjon jó színésznek. Azt is kijelenti: annak ellenére, hogy egyetért Clooney politikai nézeteivel, nem szeretné azokat hallani. Mindezt a következő hasonlattal indokolja: „ha beteg vagyok, orvoshoz megyek, ha az autómat szeretném megjavíttatni, szerelőhöz megyek, ha pedig Szíria vagy Irak problémáira keresem a megoldást, egy diplomatától vagy egy kutatótól kérek interjút”. Proud szerint napjainkban azonban a média előszeretettel kínál platformot a közszereplőknek arra, hogy kifejthessék politikai nézeteiket, attól függetlenül, hogy ezek mennyire nonszenszek vagy sekélyesek: mindezt pedig nemkívánatosnak tartja. A múlttal kapcsolatban megjegyzi, hogy mindez egy új trend: a „régi Hollywood aranyéveiben” különös tekintettel ügyeltek a közszereplők a kívánatos távolság megtartására a politikától. Bár pletykák terjengtek, mint például, hogy Marilyn Monroe mélyen benne volt a politikában, ám mindezek ellenére ő soha sem érezte úgy, hogy a szerelemről vagy a tökéletes férfiról szóló véleményein kívül bármis másról nyilvánosan meg kéne osztania álláspontját az emberekkel.

A szerzőt megbotránkoztatja, hogy manapság a legelismertebb nyomtatott sajtótermékek a Heat, a Now vagy a Closer, miközben például a New Yorker megítélése méltatlanul alacsony. A fent említett sajtótermékek cikkei Proud szerint vulgárisak, s különösen, negatív értelemben véve meglepőek a vacak előadásaikról ismert tehetségkutatók szereplőivel foglalkozó írások. Mindennek kialakulásáért azonban magát a társadalmat teszi felelőssé: a kiváltó ok szerinte az, hogy ahogyan a '70-es, '80-as, '90-es években a közszereplők személyének misztikuma fokozatosan leépült, ezzel párhuzamosan az emberek rajongása e szereplők iránt lázassá és tolakodóvá vált. Fura módon azonban, mindezek ellenére a szerző elfogadja a hírességek alsóbb osztályát, bár továbbra is szörnyűnek és borzalmasnak tartja azt. Könnyen hihető például az X-Faktor tehetségeiről, hogy modern gladiátorok: a szabadságukért, sikerükért harcolnak. Mindez azonban a szerző szerint nem igaz, sőt könnyedén el is lehet tőlük határolódni, például azzal, hogy nem nézünk kereskedelmi csatornákat péntek és szombat esténként vagy olyan helyekről szerezzük információinkat, mint az Economist vagy a Wall Street Journal. Ám a nagyobb gond Alex Proud szerint az, hogy a népszerűbb, elfogadhatóbb közszereplők igenis érdeklik az emberek jelentős részét.

Proud a XXI. század fejlődése egyik legijesztőbb eredményének tartja azt, hogy csupán azért, mert valaki jó sportoló, színész vagy popzenész, az emberek nagy része széles körben, helyesként, igazként fogadja el e szereplők véleményét Szíriáról, Hugo Chávezről, az amazóniai törzsekről vagy tulajdonképpen bármilyen olyan témáról, amiben e személyek valójában nem híresek és aminek művelésében e közszereplők nem alkottak kiemelkedőt. A szerző elfogadja azt, ha valaki zseniális színész vagy jó filmes szakember, de nem kíváncsi például Sean Penn hobbilovaira. Bár egyetért azzal, hogy a menekültek problémája fontos, globális kérdés, de nem lát pozitívumot abban, hogy Angelina Jolie ezen emberek szószólójának tekinti önmagát, bár megjegyzi ugyanakkor, hogy Ross Kemp bohócként Afganisztánban egészen vicces látvány. A fent felsorolt feladatokra ugyanis, úgy gondolja, sokkal képzettebb szakemberek állnak a világ rendelkezésére. E példák azonban csak a jéghegy csúcsát adják: Proud az ENSZ Jószolgálati Nagyköveti címet is elítéli, s csupán egy felesleges tiszteletbeli dolognak tartja, amelyet kiégett közszereplők kapnak meg. Az ilyen és hasonló közszereplők listája Proud szerint végtelen.

Alex Proud egyre inkább aggodalmasnak tartja azt, hogy egyre rendszeresebben hangzik el nagy nyilvánosság előtt közszereplők véleménye a Közel-Kelet kérdéskörével kapcsolatban: mindezek miatt sokszor jut el ahhoz a megfontoláshoz, hogy fel kéne adni a Nyugat által évszázadok óta promotált tömegdemokráciák létét. A negatív példák mellett azonban egy pozitívat is említ: Kate Mosst, aki nem nyilatkozik ilyen és ehhez hasonló kérdéseket illetően, mindez pedig szimpátiát vált ki Proudban. A szerző ugyanakkor azt is leírja, hogy a fent bemutatott folyamat visszafelé is ugyanazt a hatást váltja ki: ha egy politikus akar például sportolni, az esetek többségében az is rosszul, de legalábbis furcsán veszi ki magát (pl.: William Hague a Notting Hill Festivalon vagy Tony Blair esete az Oasis-szal stb.).

A Telegraph szerzője Simon Cowellt hozza fel: azt a Simon Cowellt, aki az X-Faktorban nyilvánosan ismerte be, hogy egyáltalán nem szokott olvasni és csak rajzfilmeket néz, mindennek ellenére előszeretettel osztja meg nyilvánosan politikai nézeteit. Proud elismeri, hogy Cowell tehetséges a kulturális értéket egyáltalán nem hordozó popprodukciókban, ugyanakkor nonszensznek tartja, hogy egy olvasatlan ember politikai nézetei széles körben elfogadhatóként terjedjenek el. A cikk egyik utolsó gondolatában felveti, hogy mindezen meggyőződésével valószínűleg kisebbségben van a társadalomban: minden bizonnyal több ugyanis azoknak a száma, akik név szerint fel tudják sorolni a Kardashian-klán tagjait, mint a szenátorokat.

Amikor Proud Milibandet látja, legalább felmerül benne, hogy a közszereplők néhány tulajdonsága jól jöhet politikusként. Bár Proud szerint Reagan egy kedves, ostoba ember volt, még mindig jobb politikus volt, mint az idősebb vagy a fiatalabb Bush. Blair és Clinton okosan választották szét a politikus és a közszereplő létet, ám az egyensúly idővel így is felborult. Itt jut vissza a szerző Clooney-hoz: bár nem boldog, de Clooney mérsékelt politikája, jó kinézete és sármja, valamint értelmiségi felesége pozitív képet festenek a színészről, hiszen a közszereplők nézetei átlagban sokkal rosszabbak ennél. Vonakodva bár, de a cikk zárómondataként, spekulálva megjegyzi: Clooney 2020-ban jelölt lesz.

Antal Kristóf